sziget 2009 – 4-5. nap

Tegye fel a kezét az, aki begyűjtött egy fasza kis náthát a szigeten! Te is? Szar ügy. Miközben zsével együtt felnyújtom a kacsóm, azon filózom, hogy a frászba sikerült pont most kidőlnöm, amikor a feszkók történetére egyáltalán nem jellemző módon végig jó idő volt? Biztos valamelyik brit tehet róla, goddamnit! Lehet, hogy egyenesen a színpadról prüszkölték rám az influenzát, hisz odafenn legalább annyian voltak, mint a plebs soraiban. Sebaj, olcsó a repjegy, egyszer bosszút állok.

De nem ma. Most itt ülök, nedvedzek, a zsebemben pillangók táncolnak, a lakás körülöttem Omaha Beachre hajaz és melóból is annyi, mint a szemét. Megérte? Hogy a pikulába ne. Megeszem a cipőfűzőmet, ha jövőre papírból lesz a karszalagom.

Hisz csütörtökön hajnalban láthattam, ahogy az Editors frontembere, Tom Smith mit sem törődött azzal, hogy a mostoha szervezés megölte azt a szívszaggatóan lelkes nyersességet, mellyel olyan kiváló alternatívát nyújthatnának a Coldplay-mentes hónapok eltöltésére, mert Tom Smith beleadott apait-anyait. Gitárral szeretkezett, zongorát hágott és a mikrofonnal oralizált teljes átszellemültséggel, s mégis szűzies ártatlansággal. Szóval élvezet volt nézni, még akkor is, amikor az elektronikus prüntyögéssel megfertőzött újdonságaik minden egyéb érzékszervemet kikezdték. Zsé szerint cuki, szerintem sokkal több annál, s vazze, milyen hangja van!

Amennyire egyben volt az Editors performanssza (sallangmentes, lelkes, hibátlan), annyira disszonánsnak tűnt az őket követő Klaxons. Igazából nem velük volt a baj, hanem a hirtelen jött hájppal, amit szánom-bánom, de én is bekajoltam, ugyanis a díjakkal meghajigált debütáló korongjuk 3-4 hallgatást követően is energikusnak, frissnek és eredetinek tűnt, de aztán ez az érzés tovaszállt, mostanság úgy jellemezném, hogy zajos, erőlködő, irritáló… Tipikus mindentbele szövődmény, kezdeti betegség, melyet letisztult folytatásnak kellene követnie… Na de mikor? Ha ez bekövetkezik, újra meghallgatom őket. Ezúttal csak fél órát kaptak.

A The Crystal Method még annyit se. Ha lehet liftzenéről beszélni az elektronikus zenei színtéren, akkor ez a titulus őket kellően jellemzi: tíz-tizenkét éve nyomják a gombokat és tekergetik a potikat, de soha nem fognak kinőni a középszerből, illetve mások árnyékából. Mondjak egy magyar példát? Úgy hívják, mint a Mátrix főhősét. Reklámzenének, futurisztikus autóversenyt aláfestő nótáknak tökéletesek, meg az olyan filmekhez, melyekben az akciójeleneteket valami dögös techno soundtrackre feszítik. Egy egész koncertnyi időt nem kaphatnak elcsépelt fordulatokból, elemekből és hangmintákból felépülő szerzeményeik, melyeket csak a két szám közötti szünet különbözteti meg egymástól. Persze az a másfél ezer ember, aki a korai órában összegyűlt az Arénában, biztos másképp gondolná, de én menekültem.

Nem, nem a Manic Street Preachersre, nem is az őket követő Placebóra: inkább erőt gyűjtöttem a The Notwistre, melyről a zsigereimben éreztem, hogy valami nagy dolgot fog szállítani, pedig általában nem is hiszek a zsigereimnek, kivéve ha azt jelzik, amire alapból valók. 🙂 És ez az érzés csak erősödött, miközben szűk háromnegyed órán át szöszöltek a dob beállításával. Hiába, no, a germán precizitás… A közönségnek fel sem tűnt, hogy nem holmi roadok, hanem maga a zenekar vacakol a színpadon, hisz jellegtelen figurák voltak mindnyájan, aztán mikor végeztek, az énekes halk “sorry, sorry”-val és görnyedt háttal köszönte meg türelmünket, aztán rákezdtek.

A The Notwist stúdióban rögzített dalai egyáltalán nem adják vissza azt a lehengerlő építkezést, amit ez az öt fazon művelt a színpadon. Az albumokkal nem fogok híveket nyerni a bandának és én magam sem rohantam egyből a beatportra, hogy rátenyereljek a “buy all” gombra (mint mondjuk az Extrawelt esetében). Otthon hallgatva ez a német stuff kellemes, néhol bátortalan, máskor kis témákkal és zajokkal sokat bíbelődő, félig elektronikus, félig akausztikus Eels lite, színpadon viszont megtáltosodnak. Egyik számban a dEUS féle alternatív sík jelenik meg, a másikban a Massive Attack szelleme idéződik meg, s ha az énekes hangja továbbra is bátortalan, mégis eljut a fülekbe, az őt körülvevő zenei harmóniának hála pedig durva dimenziókat kap. Csak ha belegondolok, milyen felvezetésű és kiteljesedésű számokkal szembesültem, borzongok, pedig az nem használ a gyógyulásnak. Summa summarum, a koncert előtt alig éltem, utána pedig úgy gondoltam, örökké fogok élni.

Úgy gondoltam, ezt a giget már semmi sem fogja űberelni, főleg nem az utolsó napon, ahol majd a Nagyszínpadot záró banda fog 99%-os csalódást okozni, ha már annyira feltornázódtak az elvárások velük szemben. Arra viszont végképp nem számítottam, amivel a Coldcut várt. Fellépésük nem egyszerű koncert volt, nem is szett, hanem valami egészen más. Persze, ha jobban beleásom magamat abba, amivel ez a korosodó DJ-páros mostanában foglalkozik, akkor talán nem ért volna váratlanul a zene és klip nyelvére lefordított környezetvédelmi előadásuk, de tény és való, hogy nagyon bekajáltam.

A két úriember egy-egy laptop mögött ülve vezényelt, fölöttük kivetítőn ment a bizonyítűs, a színpad szélén pedig egy vonósnégyes vitt további érzelmeket az értelmes performaszba, amely felhívta a villámgyorsan megtisztuló jelenlévők figyelmét arra, amiről talán mindnyájan tudunk, de újra meg újra elfordulunk tőle. Pusztítunk és emésztünk, a következmények felett tétlenül állunk és nem lépünk, pedig kis lépésekre bárki képes lenne. A többnyire tánczenére hangszerelt – tehát a hallgatóságot azért erősen megmozgató – és szívemnek kedvesen eklektikus módon összerakott prezentáció talán banálisan leegyszerűsítette a dolgokat, de kétségkívül elérte hatását. Mikor a gig végén a tagok lejöttek az Arénába, hogy maguk osztogassák a http://www.energyunion.eu/ oldalt hirdető lapjukat, el is kaptam Matt Blacket egy rövid felvetéssel: “Ki kellene adnotok ezt a show-t DVD-n vagy BD-n, de legalább online publikálhatnátok, ugyanis sok olyan embert elérne, akiket máshogy nem lehet.” Tudom, jellemző, a válasz viszont annál meglepőbb: “Sajna, maximum online tudnánk terjeszteni, ugyanis a videó tele van ‘lopott’ anyaggal.” Fuck. 🙂

Épp hogy elértem a Faith No More érkeztét, melynek fellépésétől azóta zeng a net, ebben biztos vagyok, ugyanis Mike Patton bandája kegyetlenül földbe döngölte a hallgatóságot, nem lehetett védekezni ellene. De ugyan, ki akart volna?

Vasárnapi FNM-rajongóként csak a slágerek refrénjeit és az óbégatós részeket ismételgettem (izi lájk szándi móóóóóóóóning), mondjuk nem is hiszem, hogy bárki is létezik a Földön, aki együtt tudná énekelni a dalokat Pattonnal, bármennyire is fújja a dalszövegeket.

Mert Patton maga az ősi energia. Négy és fél milliárd éves képződmény, aki olyan hangok és zajok kiadására képes, melyet még eszement sideprojectjei sem tudnak teljes körűen meglovagolni. Ezúttal is megehetősen szabadon értelmezte a stúdióban rögzített előadásmódot, s ehhez még arc- és testjátékkal is hozzájárult. Aztán volt egy perc, amikor piros tangát húzott a fejére és egy biztonsági őr nyakában vitette körbe magát. Nem probléma. Mikor épp énekelt, körülötte négy zenész művelt csodákat: elképesztő dob- és gitárjáték útján próbáltak vele lépést tartani több-kevesebb sikerrel. Minden öncélúságával együtt hatásos élmény volt, thank you.

A híres eltüntető mutatványa közben már jelezte, hogy bele kell húznia, ha el akarja érni Squarepushert, de még én is lekéstem az elejét, pedig már akkor az A38 felé vettem az irányt, mikor még el sem halt az utolsó akkord, neki meg biztosan vörösképű britnek kellett álcáznia magát, nehogy széttépjék a lányok.

Nos, Squarepusher. Egyszerre féltem és sejtettem, hogy Tom Jenkinson nem lesz kíméletes – nem fog sem gyermekded témákkal, sem acid jazzel szórakoztatni, hanem kíméletlenül belecsap a lecsóba. Szürreális rock’n’roll volt ez kérem szépen, első felvonásban élő dobos kísérettel (hogy csinálta az a srác?! ki volt az a srác?!), aztán fülszétbaszó samplerrel megdobva. A bpm-et nézve pedig úgy tűnt, két órányi koncertet akart besűríteni 60 percbe. Jó darabig csodáltam, ámultam és bámultam, ahogy a gitárjával varázsolt, aztán egyszer csak megteltem és hazamentem. Most itt szipogok és prüszkölök, de a karszalagot le nem vágnám. Holnapig bizotsan nem.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

A fesztivál derekán: a harmadik nap a Szigeten A péntek, a péntek. A világon mindenhol a party, a szórakozás napja ez. A Hajógyári szigeten sincs ez másképp, csak annyi különbséggel, hogy a Szigeten a környező napokon is nagy a buli, legyen az csütörtök, vagy éppen szombat. Lássuk mi vár ránk a h...
Alternatívák a Szigeten: De Staat  Mielőtt búcsút intenénk az idei Szigetnek, végre elköszönünk a Világzenei Nagyszínpadtól, majd vigyázó szemünket az A38-WAN2 színpad programjának egyik ékkövére vetjük. Napjaink holland rockzenéjének legmeggyőzőbb és legviccesebb zenekara koncertezi...
Világtalanok világa (Amadou & Mariam a Szigeten) Amikor Mariam Doumbia és Amadou Bagayoko segítőjükbe karolva kiléptek színpadra és hagyták, hogy kedvesen odavezessék őket a mikrofonhoz, annyira megható volt a jelenet, hogy az ember egy percre el is felejtette, kik is ők, mit is jelentenek a mai vi...