Negyedik napon odakint

A brit invázió napján már délután 2kor kint evett a fene és egy fergeteges house-party közepén múlattam az időt széles mosollyal az arcomon a Mokka Cuka pultjánál.
Többek közt az ilyen agyament party időzítések miatt is imádnivaló rendezvény a Sziget, öröm volt nézni a feltehetően dél körül a táncparketten ébredő szigetlakók dervis táncát a szikrázó napsütésben.

The Subways kamu/pankrock trió koncertjére már szép számmal akadt jelentkező a szieszta sáv és a dögmeleg ellenére.
A London külsőről felkapaszkodott szögegyszerű, fülbemászó riffekkel trükköző, AC/DC-Ramones motívumokat katyvaszoló tinik, magas pontszámmal hozták a rájuk osztott felszopó szerepet. A 30 év felettiek persze már megint csak fanyalognak, de aki a matinéra vesz jegyet az ne sírjon ha dedóban találja magát. Ennyi!
A kis Billy és a bájos Charlotte teszik a dolgukat, karistolják a húrokat, sikítoznak ha kell-ha nem, magyar vezényszavakkal kedveskednek a hazaiaknak, és magukénak vallhatnak egy valóban élvezetes megaslágert (Rockn’Roll Queen) ami kilépő dalként természetesen hozza magával a közös óbégatást. A 80 percnyi fitness program kifejezetten jól esett, az ebédet lemozogtuk.

Az Editors éjsötét, neurotikus rockjához furcsa hangulati elemként párosult a verőfényes délutáni napsütés, ráadásul Tom Smith és csapata erőtlenül és kissé félszegen kezdtek. Az első félóra után már megcsillantották valós képességeiket a Joy Division ligában játszó birminghamiek, Smith rutinosan búgta az első 2 lemez és a jóval elektronikusabbnak érződő, hamarosan megjelenő 3. album beetető dalait, melyek nekem már a tavalyi belga randevúnk alkalmával sem tetszettek. Az End has a start és a Münich már úgy szólt ahogy azt elvártuk, az utóbbi felcsendülésekor hallani lehetett ahogy a több ezer statiszta a homlokára csap a felismeréstől, hogy ő valójábon ismeri ezt a zenekart.

A Smokers…..abszolút csúcspontja volt a több sebből vérző előadásnak, mely aztán szép finoman a végéhez is ért. Bosszantó, hogy az Editors soha nem lesz fő műsorszám, így ha nem megyünk el önálló koncertjükre akkor marad a napocskás koncert sáv, ahol mojo-juk nem igazán érvényesül. Kár érte! (Az elhangzott dalok listája itt olvasható)

A Klaxons-al kapcsolatban minden pletyka hamisnak bizonyult, erőtlen performanszukra hamar ráuntunk, így hát elmentünk inkább játékosan diót törni, lekvár főzést nézni, meg karikás ostort csattogtatni a Hungaricum Faluba.

Belefeledkezve a nagy magyarkodásba a Manic Street Preachers is kimaradt, a feltűnően hézagos közönséget elnézve többen lemaradhattak a proli legendák koncertjéről. Annyit hallottam azért, hogy Puskásnak is küldtek számot, biztos rendes emberek. A Your love alone is not enough alatt többen látni vélték Thürmer Gyulát wales-i lobogóba bugyolálva pogózni, sajna ez most kimaradt.

Szép lassan ránk esteledett és jött a brit védelem utolsó vonala,a Placebo.

Az utolsó szép emlékem velük kapcsolatban -zenei és magánéleti szempontból is- a 2003-as Pecsás koncertjük, azóta 3-szor is láttam őket, de mindig maradt némi hiányérzet. Ahogy sajnos ez alkalommal is.

Brian Molko szemmel láthatóan enerváltan kezdett-betegen vállalta- és a fellépés első harmadában az új lemez dalai igen lelketlenül szóltak.

A szokatlanul telített színpad (elektromos hegedűscsaj+bónusz gitáros) és a az újonnan beszerzett tetovált, vehemens kiskakas jelenléte a dobok mögött összességében egy új korszakába lépett zenekar hatását keltette, de az új album erőltetése nem tett jót a szájízünknek. A fél éve változatlan műsorszám kisebb előzetes utánajárással kódolható volt, és úgy vártuk az első régi slágert mint egy falat kenyeret.

Hamar kiderült, hogy a Placebo ezen az estén a lírázás mellett döntött,jött a Soulmates és a Follow the Cops back home a régebbiek közül, majd a furcsán áthangszerelt Every you Every Me-val pörgött föl a show. A felére érezhetően helyre billent Molko,az új perkás és Stefan Olsdal energiái feloldották kezdeti görcsösséget, ám a Battle for the Sun fel-felbukkanó dalait továbbra is izzadságszagúnak éreztem.

A Meds és a Special K alatt nagyon szépen zakatolt a színpad, az Infra Red-The Bitter End-Taste in Man ráadás pedig egészen hibátlanul sikerült.

Az új anyag promotálásának kárára sajnos sok kötelező darab elmaradt (Black Eyed, Nancy Boy, Teenage Angst, You don’t care about us, Pure Morning)

A Placebo így is a legjobb eresztésnek bizonyult a szombati napra és a kellően elvakult rajongók valószínűleg zabálták a jó érzékkel átszervezett formáció koncertjét.

Maradjunk hát annyiban, hogy az életközép krízist lassan átvészelő bandának egyértelműen van jövője.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Gyűjt – Sziget 0 Lézengés - a sziget nulladik nap legjellemzőbb szava. Lézengés volt a nagyszínpad előtt, a tömeg csak a pár LGT szám erejéig állt össze. A világzenein elszántabbnak tűnt a közönség, és bár kevesen voltak - a megszokottnál kevesebben - ők hozták a h...
Az én Szigetem Az én Szigetem idén nem volt hosszú, csupán három napra nyúlt, ebből az egyik ráadásul még minuszos is volt. Nem volt semmi terv, nem voltak olyan nevek, amik miatt érdemes lett volna - számomra - kimenni, mégis odamentem. Mert a Szigetre járni ugyan...
A harmadik napon Kezdem két erősen Szigethez/Óriási blogunkhoz köthető jó hírrel: Egyrészt a pénteki napon sikerült mintegy másfél percben exclusive szigorúan szóbeli megállapodást kötni egy egri pólógyártó hiénával, aki egy esetleges megrendelés esetén 2 napon belül...