Lego-pop (The Ting Tings a Szigeten)

Az elmúlt évtized fiú-lány duói közül manapság a legtrendibbnek számító, villámkarriert befutott Ting Tings tegnap ékes bizonyságul szolgált a régi igazságra, miszerint a kevesebb néha több.

Akinek netán kétségei lettek volna affelől, hogy vajon a vitathatatlanul tehetséges, ám meglehetősen friss Ting Tings képes lesz-e “bejátszani” a nagyszínpadot, annak Katie White és Jules De Martino frappáns riposztot szolgáltatott tegnapi fellépésükkel. Elképzelhető, hogy a Ting Tings nem több múló hóbortnál, kérészéletű sláger-projektnél, ám ez mit sem számít, amíg ennyire profin összerakott és lendületes koncertet képesek összehozni. A jó csaj/jó pasi-kombó minimalista gyökér-popzenéje tökéletes fesztivál-alapanyag, főleg, ha a körülmények (például a nagyszínpad elmúlt évekhez képest kifejezetten jó hangosítása) is a kezükre játszanak. A tavaly megjelent We Started Nothing slágerparádéja (köztük a koncert csúcspontjának számító ”That’s Not My Name” punkos sodrású közönségkedvencével) alig-alig hagyott helyet a gyengébb daraboknak, csupán pár percre érezte úgy az ember, hogy itt bizony időhúzásról van szó.

A hajdan a TKO nevű csajbanda frontembereként induló Katie White tényleg jól néz ki, kellően trendi és ráadásul élőben is simán el tudja énekelni a gyermekdalok egyszerűségét idéző, fülbemászó dalokat; ha kell, gitárt ragad, ha kell, dobot püföl vagy samplerekkel szöszmötöl, az ő energiái tartják életben a produkciót, keresztül-kasul bemozogja a szípadot. A jóval idősebb De Martino a jobb zenész kettejük közül, szintizik, gitározik, dobol (utóbbi kettőt néha egyszerre), amikor vokálozik vagy néha-néha énekel, akkor is hibátlan az összkép. Egyedül valószínűleg senki nem figyelt volna fel rájuk, ketten viszont összehoztak valamit, ami, ha nem is feltétlenül eredeti vagy progresszív, de működik. Ezek a javarészt egy programozott loop-ra épülő dalok egyből betalálnak, nem akarnak sokat, de a céljukat maradéktalanul teljesítik. A Ting Tings valószínűleg soha nem fogja beírni magát a zenetörténet nagyjainak aranykönyvébe, sőt, lehet, hogy öt év múlva már a nevükre sem fogunk emlékezni, most viszont a csúcson vannak és a lehetőségeikhez mérten szinte tökéletes produkcióval rukkoltak elő.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

A ördög maga (Faith No More a Szigeten) Mike Patton, teljes valójában a sátán. Egy hiperőrült energia bomba, aki képes pezsgővel a kezében kisétálni a Nagyszínpadra. És még sok másra is. Én meg csak tátott szájjal bámultam az egészet, és olyanokat hajtogattam, hogy "ezt nem hiszem el, hát ...
Prodidzsáj, csapjad! Az amikor már mindenki"prodidzsájnak", vagy esetleg még "prodájdzsinak" mondja az egyébként Prodigy-t, az hihetetlen. De így visították bele még a telefonba is mellettem. Szerintem normál kiejtéssel már fel se ismerném. Nem úgy, mint a zenéjüket, mer...
“Utáljuk a rasszistákat!” A címben szereplő paradoxonon röhögtünk tegnap egész este. Kínunkban talán, meg hogy legyen min szórakozni. Mert a Sziget nulladik napján annyira nem lehetett. Hiába a mega-giga-szuper koncert maraton, és a kismillió fellépő, a Zene A Rasszizmus Elle...