Emberek nagyon messziről (Calexico a Szigeten)

Nagyon kevés zenekar van, amire azt mondaná az ember, hogy mindenképpen illik megnézni legalább egyszer — elég hülyén is hangzik az ilyesmi — de a Calexico valami ilyesmi. Megnéztük, a várt reveláció elmaradt, de tudjuk, miért.

Amikor a Calexico kapcsán a kultikus státuszt és az egyenletes színvonalú, szinte hibátlan életművet említjük, mindig elfelejtjük, hogy ezeket a dolgokat igazából mi is úgy olvastuk, és nagyon kevesen vannak köztünk, akik ténylegesen végighallgatták legalább két lemezüket. A Carried To Dust szépen bedobta őket a köztudatba – pedig előtte sem voltak ismeretlenek – ők viszont maradtak ugyanolyanok, ami láthatólag meglepte a tegnapi koncert közönségét. A Calexico problematikája ugyanis éppen abban rejlik, hogy nagyon messziről (Tuscson, Arizona) jöttek, egy olyan világ batyujával a vállukon, amit mi legfeljebb a nagy amerikai elbeszélők keserédes sivatagi történeteiből ismerhetünk, olyan hatásokkal és kulturális hozadékkal, ami (kelet-) európai fül számára néhol legfeljebb respektálható, de nem kifejezetten élvezhető.

Mielőtt azonban bárki azt gondolná, hogy ez egy negatív kritika, egyvalamit fontos leszögezni: tény, hogy az alapból hosszú és javarészt visszafogott dalokba iktatott hosszas hangszeres szólók sokszor unalmasnak és feleslegesnek tűntek; tény, hogy ez a zenekar aztán végképp nem egy fesztiválra való, ahol a háttérből dübörög a reggae-sátor basszusa; tény, hogy a mariachi rövid távon érdekes, hosszú távon kissé idegesítő…de az is tény, hogy a Calexico legjobb pillanataiban igenis hátborzongatóan jó volt, néha szinte egy hang nélkül értek el abszolút katarzist, a folyamatosan építkező, visszafogott struktúrákkal, melyek soha nem értek fel a csúcsra, hanem pont előtte visszafordultak, csak megmutatták nekünk a fényt az alagút végén, de nem engedtek belépni. Ilyenkor érezte az ember, miért tartják a Calexico-t napjaink egyik legfontosabb zenekarának, nem a hosszú trombitaszólók alatt. Nem véletlen, hogy az új album befogadhatóbb, direktebb dalai, a “Two Silver Trees'”és a “Victor Jara’s Hands” aratták a legnagyobb sikert. Joey Burns jó és határozott frontember – és az exem szerint “faszán jó pasi” – a spanyol gitáros és a mexikói fúvós-énekes biztosítják a multikulti-életérzést, de nem csupán az imidzs miatt vannak ott, tényleg beleteszik a saját kultúrájukat, a saját zenéjüket a Calexico hangzásába.

Tegnap tehát a Calexico nem bizonyította, hogy mindenképpen kihagyhatatlanok lennének, mi viszont azt nem bizonyítottuk, hogy ez nem azért van, mert áthidalhatatlan kulturális különbségek vannak köztünk. Egy-egy pillanatra belekóstolhattunk, milyen az, amikor az ördögszekeret sodorja a szél a mexikói határvidéken, miközben a háttérben lustán pöffeszkedik egy valószerűtlenül nagy iguána, a kocsmából pedig lövöldözés és éneklés hangja hallatszik. Persze ez a világ csak a képzeletünkben létezik, a legtöbben sosem jártunk arra, így a Calexico zenéjének megítélése is csak a képzelőerőnkön múlt. A javarészt külföldiekből álló közönség mindenesetre hálásnak bizonyult az élményért, amit ha megérteni nem is, de átérezni talán lehetséges volt.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Táncos mulatság garantálva! Aki ma, szerdán hat órakor a Nagyszínpad környékén nem mozdul be a Ska-P zenéjére, annak azonnal orvoshoz kell fordulnia, mégpedig egyből egy patológushoz. Szerintem. Számomra ugyanis elképzelhetetlen, hogy ezek a gyújtó hangulatú és szövegű nóták (f...
Megint civil – Sziget 2 Csak színes fonatot akartunk a hajunkba. Pirosat, lilát, kéket, semmi egyebet. De aztán a Toten Hosen felé még útba ejtettük az Élő könyvtárat. Ki is maradt a koncert, annak rendje és módja szerint. Állítom, teljes bizonyossággal, hogy az Élő Könyvt...
Az én Szigetem Az én Szigetem idén nem volt hosszú, csupán három napra nyúlt, ebből az egyik ráadásul még minuszos is volt. Nem volt semmi terv, nem voltak olyan nevek, amik miatt érdemes lett volna - számomra - kimenni, mégis odamentem. Mert a Szigetre járni ugyan...