Ugye gondolsz néha rám…

Lezajlott az idei veszprémi UtcaZene fesztivál is. A szombati programok felét ugyan a vihar elmosta, ám ez szemmel láthatóan nem befolyásolta azt, hogy este ismételten ne aludjon a város, ahogy azt a dalszöveg szerint teszi minden éjjel. Igen, aki veszprémi, vagy szimplán ott volt szombat este 9 körül a Kossuth utcán, már tudja, miről van szó. Ugyan csak a fesztivál végére sikerült elmennem, idén is bőven kaptam az UtcaZene-életérzésből, sőt, sikerült másokat is megfertőznöm.

Adott egy fesztivál. No, nem ez, egy másik. Az Itthoni dal, amire sok lelkes banda elkészítette saját városának dalát. Így tett a veszprémi Rubber Puppet is. Megírták a maguk Veszpr ém-dalát, Kossuth utcán címmel. Aki itt él, vagy itt élt, netán annyi időt eltöltött a királynék városában, amennyit én, a dalt hallgatva sorra jelennek meg képzeletben előtte szöveg képei, és döbben rá, hogy igen, ez Veszprém. Ha nincs UtcaZene, tényleg alszik a város minden éjjel, az MKB Veszprém kézilabdásai valóban sokszor verik a Szegedet…és még folytathatnám, bár a dalszöveg-elemzés majdnem, hogy megérne egy külön bejegyzést, jó sok képpel megspékelve.

Szégyen szemre idén sikerült először megkóstolnom a fényt, de engem valahogy annyira nem vakított, mint, ahogy
kellett volna neki, hamár egyszer “fénytől vakulok a Bárka mélyén”. Lehet, hogy az a fagyos szél nem kedvezett az alkohol jótékony hatásának. Mindenesetre a fény jó dolog, bár első hangzásra meredek, hogy a szódásszifonból nem víz jön, hanem vodka.

De térjünk vissza Rubber Puppet-re, pontosabban a koncertre. Az együttes meghívta Jamie Winchestert is, aki nálam már jó pár éve rendületlenül viszi a pálmát, így nem volt kérdés, hogy ott a helyem a színpad előtt. A Kossuth utcán-t kétszer üvöltötte végig az ott álló tömeg, stílusosan a Kossuth utcai színpadon, a koncert ugyanis itt volt. Nekem sem maradt túl sok hangom a koncert végére, pláne, hogy Jamie még egy One of us-szal is megörvendeztette a nagyérdeműt, vagy, ha azt nem is, engem mindenképpen.

Utána leballagtunk, akarom mondani, átverekedtük magunkat a Séd mozi szomszédságába, meg persze az
első pár sorba a színpad elé, a La Tresca nevű zenekar koncertjére. Tavaly is volt szerencsém már hozzájuk, idén sem okoztak csalódást. De úgy vettem észre, másnak sem. Sok lelkes ifjúember bodysurfölt lelkesen, igaz, az a pár ember, akit sikerült fejberúgniuk, annyira nem tartotta nyerő ötletnek, hogy ők ennyire élvezik a koncertet. A hangulatra tehát nem volt panasz.

Eztán továbbsétáltunk, abban reménykedve, hogy akad még olyan hely az Óváros tér színpada előtt, ahol  már javában tombolt a tömeg a Quimby-re, ahol még befáslizott lábbal is élvezhető a móka-kacagás. Persze olyan hely már nem volt, ami tetszett volna, így ment a körtelefon, hogy épp ki-hol jár, végül a tér szélén lassacskán összeszedtünk mindenkit és a hidegre való tekintettel ismét a Bárka felé vettük az irányt, hátha másodjára sikerül az a fénytől vakulás.

Utána még körbenéztünk a városban, hogy akad-e valahol a kedvünkre való muzsika. Az Expresszó tömve volt, máshol meg már a két pulcsi és a széldzseki sem bizonyult elégnek a hideg ellen, így jobbnak láttuk, ha ugyan fájdalmasat is, de búcsút veszünk az UtcaZenétől. De csak idénre. Mert remélem, jövőre is lesz, és úgy gondolom, ezt a reményemet még remélik rajtam kívül jó páran. Velük majd egy év múlva, ugyanígy, ugyanitt, az ugyanekkor majd kiderül. Addig is, hiszen tudjátok: “…ugye gondolsz néha rám, ha végigsétálsz a Kossuth utcán…”

  • Basszus, a Quimby hatalmas volt, utána pedig a Kanyonban lehetett még helyet és jó muzsikát, no meg szép lányokat találni.