3 a magyar igazság: 3. nap a veszprémi Utcazene Fesztiválon

Eddig sem volt unalmas a veszprémi Utcazene Fesztivál, de a harmadik nap volt a legjobb eddig. Mondjuk ebben elég nagy szerepe van annak a nem elhanyagolható tényezőnek, hogy a munkanapokat hátrahagytuk, és átfordítottuk az idő kerekét a hétvégébe.

Ezt leginkább az mutatja, hogy ma még késő este is jelen voltak az idősebb korosztályok képviselői, és egy-egy jól sikerült dal után ugyanolyan lelkesen kurjongatvatapsolvafütyülve köszönték meg az előadást, mint a fiatalok. Személyes példaként egy, ránézésre az ötvenes éviben járó házaspárt tudnék említeni, akiket először romantikusan összebújva(gondolom nem kell leírni, milyen) sétálni láttam, majd a legközelebbi találkozáskor nevetve énekelték a “Mielőtt végleg elmegyek”-et. És látszott rajtuk, hogy holnap reggel is fülig ér majd a szájuk.

Ma valahogy mindenki elengedte magát, és próbálta élvezni a forgatagot, a zenét.

Főleg ha olyan koncertre tévedt az ember, mint amilyet Kónya Levente adott ma este a Reider színpadon. Igazából nem akarnám fényezni a srácot, mert ha mindenki, aki valaha látta őt előadni ezt tenné, akkor rövid időn belül elmehetne diszkógömbnek. Azonban azt a beleélést és stílust, amit ő képvisel, nem lehet szó nélkül hagyni. Fantasztikus. Ez az ember fogja magát, és egy szál gitárral a kezében teszi az ő kis különbejáratú csodáját. Ha az kell, akkor lassú ballada, ha az kell, akkor pörgös rockandroll szól a színpadról, és a számok közben lévő apró szüneteket is arra használja fel, hogy minél jobban ráhangolódjon a közönségére, viccelődik, beszólogat, és persze minden számát küldi valakinek, látszik rajta, hogy élvezi. És ha minden igaz, (és remélem, hogy nem csak hergelésnek szánta) jövőre utcazenészként tér vissza.

Ámen.
(viszont megint lemaradtam Hannah Pearlről, a macska rúgja meg).