Több Joy Divisiont a popzenébe! Ladytron a VOLT-on

Mivel soha nem hallgattam Ladytront, a tegnapi koncerten pedig arra kellett rájönnöm, hogy nagyon is akarok, most tökéletesen dilettánsan csak arról tudok beszámolni, mennyire ledorongolóan jók voltak,
mennyire nagyon meggyőztek; továbbá egy tanács epilepsziásoknak: ne menjetek Ladytronra.

A liverpooli Ladytron élő megszólalása eleve érdekesnek ígérkezett, már ha az ember eljutott az MR2-színpadig hajnali fél egykor a sártengerben. Szerencsére a Petőfi színpada fapadlós, emelvény, saját koktélbárral és kocsmával, meg tetővel. A színpadon megdöbbentően magas volt az egy zenekari tagra jutó billentyűsorok száma, én hirtelen nem nagyon tudtam elképzelni, mi mindent is fognak mindezzel csinálni. Beállítani mindenesetre elég sokáig tartott, majd’ fél óra késéssel jött fel a zenekar. A két lány, két fiú felállásra készülve kicsit meglepődtem, külön basszusgitár, külön dob, és emellett a számtalan billentyű (meg a biztonság kedvéért még egy gitár, dizájnban Ian Curtisére emlékeztető: ment a basszusgitárhoz), és úristen, azok ott gitár-effektpedálok a KORG billentyűsor tetején? hát ez érdekes lesz.

Szóval mikor nagyjából semmilyen elvárásokkal szembe kerültem a két kirakati baba-kinézetű femme fatale-lal a színpad elején, meg a Martin Hannett-ien effektezett dobokkal, már tudtam, hogy itt a “Több Joy Divisiont a popzenébe!“-mozgalom egyik legprominensebb tagjába futottam bele. A dobtémák elfértek volna akár az Unknown Pleasures-ön is, a basszusok hozták ez alá néhány hangos gyomrozást, a gitár diszkréten bejátszott sípolásaira meg ráterült valami hatalmas, össze-visszaeffektezett billentyűszőnyeg, amilyet én elképzelni ugyan el tudtam, de hallani még sosem hallottam így, élőben meg pláne. Mindehhez a két hűvös vékonyságú kirakatbaba-énekesnő, Helen Marnie és Mira Aroyo effektekkel szintén alaposan megküldött éneke… Nem is a szokásos “álomszerű” jelző jutott eszembe, hanem (szintén a Joy Division-höz kapcsolódóan) a “nyomasztó”. Hogy ez a zene gonoszabb és sötétebb, mint amilyet Marilyn Manson valaha csinált. A billentyűn belenyomott vastag basszusok, a 80-as évek szintipopját idéző hangzások úgy keveredtek össze a minimál dobtémákkal, a döngölős basszusgitárral, a jegesen méltóságteljes énekekkel, hogy abból lett az, amilyennek a 80-as évek szintipopjának kellett volna lennie. Minden adott volt hozzá már akkor, hogy mondjuk a Depeche Mode ne szar Casio-szintihangokkal nyomja, hanem így.

Meglepő, mekkora közönséget mozgatott a Ladytron még így hajnalban, sárban, alig egy órás fellépéssel, késéssel együtt is. És hogy mennyire meg tudta mozgatni őket. Egyre több ütemes ugrálás, egyre több kéz, egy-egy teljesen felakadt szemű, sámánisztikus mozgású figura tűnt fel, ahogy beindult a zúzás, és jöttek egymás után a minimálalapra épített, pergőkkel szakadozottá formált, billentyűkkel nyakon öntött dal. A Ladytron tényleg olyan, amilyen a 80-as években a popzene lett volna, ha a new wave nem a vékonyka gitárhangokra és reverbekre koncentrál. Ugyanakkor olyan is, amiről az ember akár előzetes ismeretek hiányában is, puszta homályos elvárásokkal érkezve, az első számtól kezdve heurisztikusan meg tudja állapítani, hogy ez kurva jó, akkor is, ha a hangszereléseket, struktúrákat nem látja át első pillantásra, a szövegeket (mondjuk a bolgár nyelvűeket, pl.) nem érti. Mint mondjuk a Woven Handnél (amit nyáron szintén meg kell nézni majd a Szigeten). Mikor a végén beindultak a fehér háttrévetítések, a fehér fénypászmák, és a stroboszkópok, azt is tudtam, hogy epilepsziásoknak nem biztos,
hogy ajánlanám; de azok a monokróm, piros vagy kék fények, amiket egyébként használtak, csak tovább mélyítették az összhatást: nem is nagyon lehetett róluk olyan fényképet csinálni, ami rendesen “fénykép”, és nem “művészet”. Pontosan ilyen a zene is, inkább művészet.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Gumicukor Mansonnak Igazi sztárdömpinggel várja a soproni Lővér kempingbe látogatóit a VOLT fesztivál. A Franz Ferdinand, a Limp Bizkit vagy Marilyn Manson - vagy akár a többi sztár - zenéje sokaknak ismert, de azt kevesen tudják, hogy mi van a zenén innen és túl. A ku...
Piros sapkában a sárban: a Limp Bizkit a VOLT-on Élmények egy olyan koncertről, amiért hajlandó voltam leutazni Sopronba és vissza. Ez önmagában még nem nagy durranás. De ha belevesszük, hogy a Limp Bizkit az egyik legkedvesebb együttesem, és amúgy meg melóból VOLTam, majd VOLTról melóba vissza, ak...
A hangya és a tankok: Tankcsapda a VOLT-on A sátrunk előtt reggel egy hangya igyekezett egyenes vonalban a járda felé. Aztán ott elkanyarodott. Csak a vak nem látta, hogy az esti Tankcsapdára megy a nagyszínpadhoz, hogy jó helye legyen. Ez az ő története. A hangya sokat hallott már a Tankcsa...