Hol blues, hol nem: Ian Siegal a Dürer-kertben

A csütörtöki Dürer-kerti Ian Siegal-koncert egyszerre váltotta be mindenki várakozásait. Az enyémeket többféleképpen is. Megerősített sok olyasmit, amit erről a zenéről eleve gondoltam, és meg is változtatta
ezeket, valahogy úgy, ahogy meg Siegallal meglévő tapasztalataim és a koncert előtti beszélgetésünk alapján vártam. A blues egyszer jó, máskor nem annyira.

Amíg a fél órás csúszásban vártuk a Dürer-kertben Ian Siegal színpadra lépését, azon gondolkodtam a színpadkép alapján, mennyire kétségbevonhatatlan tény, hogy a trió a világ legjobb rakenroll-felállása. Dob meg basszus, egy gitár és ének: Jimi Hendrix és a Black Sabbath legszebb dob-basszus alapozásai jutottak eszembe az electric blues (vagy a Sabbath-nál épp az annak sokszor erőnek erejével ellenálló) szólók alá. A várakozáshoz berakott zene aztán tovább erősítette azt az érzést, hogy van valami mégis a blues-ban, ami igenis vonzó és hallgatható. Vannak pl. a szinte jazz-be menő lépkedős, ugrálós basszusok, vannak a szigorúan összefogott, hagyományos témák, az apró kis bejátszott díszítések, és főleg a jól kontrollált blues-éneklés megragadó és történetmesélő ereje. Jó esetben a blues egyszerre alkalmas narratív és lirikus dolgokra is, és (kissé kevésbé jó esetben) ad teret a jazzesen szabad zenei megoldásoknak.

Siegal mérhetetlenül kúl, ugyanakkor mérhetetlenül barátságos színpadra sétálása jól oldotta minden addig felhalmozódott türelmetlenségemet. A huzat által eldöntött gitár feletti színpadias csodálkozás eleve megadta a karakteres kezdőhangot, és rögtön az első dalokban zenében is nagyon odacsapta mindazt, ami ebben jó. Erős gitárhangzás (a mélyláda mellett az ember konkrétan a gyomrában érezte a basszus és a lábdob lüktetését), szigorú, tökéletesen alapozó basszus, feszes, helyenként kicsikét és érdekesen díszítő dobolás. És persze az ének, és persze maguk a dalok. Az első konklúzió pedig, hogy a blues (vagy az ‘Americana’, ahogy maga Siegal nevezte azt, amit játszanak) akkor igazán jó, amikor vannak dalok, amikor egy szerkezet vagy egy történet kellően összefogja a zenei elemeket és szólamokat ahhoz, hogy a dal 5 perc alatt maradjon, legfeljebb két szólót tartalmazzon, és elég laza kisugárzással bírjon, mind az előadót, mind a közönséget megmozdítva. A koncert első negyedében pontosan ilyen számokkal teremtette meg a hangulatot az Ian Siegal Band. Jó látni, ahogy az énekes ugyan jól begyakorolt és nyilvánvalóan teátrális elemekkel kommunikál — ugyanakkor mégis közvetlen és élő marad. Kihámozni magad egy kígyóbőr zakóból egyik kezedben egy gitárral, a másikban egy pohárral csakis akkor sikerül vicces mellékhatások nélkül, ha a közönség figyelmét abszolút le tudod kötni. Ha közben pl. megy egy basszusalap, te pedig nagy hatásszünetekkel egy jól kiszámítható blues-történetet mondasz el (‘volt egy barátom, kidobta a nője, befogadtam a házamba, stb. stb.’, bár erről nekem mindig Bada Dada jut eszembe: ‘volt egy barátom. Elfelejtett fésülködni. Kirohadt a haja és meghalt.’), az már jó kiindulás: Siegal hajszálpontosan számítja ki a szüneteit, a mozdulatait, a lehúzásait, és ez a fajta magabiztosság, természetesség és könnyedség a zenében ugyanúgy hallatszik, mint a hozzá kapcsolódó performanszban. Ez az, amitől hiteles lesz, nem pedig a zene és a skálák (vagy a témák) hagyományosságától.

Rögtön az első órában játszottak is mindent, kicsit hagyományosabb blues-t, tökös, nyomulós electric blues-t, ahol a gitártémák elnagyolt, darabos ereje és a basszus dinamikája tényleg Jimi Hendrixéket juttatta az eszembe; pengetett-zengetett country-t (Siegal elárulta, hogy ő bizony ‘okleveles cowboy’, azért van ez), rock’n’roll-t. A slide-gyűrűvel belefogott megcsúszások, lehúzások csak még erősebbé tették a gitár motívumait: mikor alig fogható csak meg az átmenet téma-motívum-szóló között, az jó esetben nagyon előre- és felhúzó lendületet tud adni a számoknak. A köztük hagyott szünetekben Siegal továbbra is sztorizós-kiszólós-közvetlen előadónak bizonyult, viccelt egy kicsit azzal, hogy eljátszotta, nem is tudja, hol van, de mivel már ez előtt is magyarul mondta be számok végén, hogy ‘köszönöm’, és poharát emelve, hogy ‘egészségetekre’, nyilván senki sem vette komolyan. Illetve mindenki komolyan (le)vette, hogy viccel, ez az egész egy nagy-nagy buli, ahol a Slágerrádió-fílinget remekül oldotta a nagyon kézzel fogható hangszeres teljesítmény és a számok lendülete, élő hangulata. A bajok úgy háromnegyed óra körül kezdődtek, és tökéletesen előre láthatóan bújtak elő mindebből, meg a művészet természetességéből.

Ahogy Siegal el is mondta nekünk a koncert előtt, a blues-ban az a jó, hogy jó játszani. Én egyébként a jazzről is hajlamos vagyok ezt gondolni, hogy játszani biztos jó, de hallgatni annyira nem: a koncert következő szakasza a nagyon hosszú számokról és nagyon hosszú szólókról szólt. A blues-ról és vonzásköréről alkotott minden előítéletemet megerősítve láttam itt, hosszú perceken keresztül ugyanazzal a hajlítással fokozó szólózástól kezdve nagyon lassú basszusalapokra még lassabb és hosszabb szólók rárakáig. Vicces viszont, hogy amit Siegal mondott a művészetről és a művészi hozzáállásról, az valahogy perspektívába helyezte mindezt. Ez itt a blues extrém lirikus része, a blues Kassákja, miután a blues kézzelfoghatóbb, rakenrollabb része már megfogta és berántotta a hallgatót. És igaz, hogy csak néha kaptam fel a fejem (pl. mikor a hangzáson túl arról is eszembe jutott Jimi Hendrix, hogy Siegal beleszőtte valamibe a ‘Voodoo Child’ intróját, vagy mikor még az Elvis-féle ‘It’s Alright Mama’ is odakeveredett egy rock’n’rollba), de akkor nagyon. Az első, másfél órás menet tanulságai közé tehát az is odafért, hogy mikor a blues nem jó, akkor lehet, hogy csak nem figyeltél oda korábban.

Persze az is lehet, hogy nem, és ahogy csúnya nő, rossz zene sincs, csak kevés pia. Ez maga is kellően blues-os gondolat amúgy. Innentől egyébként tudható a történet vége: a közönség (úgy félházig telt meg a Dürer terme, de az nagyon masszív fél volt) megkísérelte beváltani Siegal egy konferanszban kibökött fenyegetését, és elérni, hogy tényleg hajnali 5-ig játsszon. Addig azért nem, de összesen majd’ három órán keresztül nyomta a lendületes és kevésbé lendületes, viszont mindenképp hangulatos történelmi amerikai zenéket. Én meg ismét csak oda jutottam, hogy Meki bácsival szólva az előítélet rossz, érteeeem? — viszont ha kellő kétséggel kezeli az ember, akkor még abból is leszűrhatő pozitív tanulság. Mindaz, amit én sematikusan gondoltam a blues-ról és hasonlókról, hátteret szolgáltatott ahhoz, hogy a konkrét zenehallgatás és koncertélmény keretében nagy villogó nyilakkal rámutasson mindarra, ami ebben a zenében jó. A Tom Waits meg a Rolling Stones csak ráadás, a disszonancia meg az ‘it’s only rock’n’roll’ mind belefér ebbe, ha jól játsszák. És nem a blues hibája, hogy nem mindenki játssza így.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

“A művészet természetes”: Ian Siegal (többek között) a b... Ian Siegal nem mindig jár olyan bizonytalanul, mint a februári Braindogs-fellépéseken, és nem is mindig olyan mélyről gurgulázva énekel. Belépésekor azért rögtön felismerhető, hogy nem akárki, az a lassú, kimért, kúl járás, az a világos krokodilbőr z...
Mr Siegal a Dürerben tolja a blues-t   Ian Siegal sajtóanyaga szerint számos blues-legenda egy személyben, csillaga felfelé ível, játszik mindenhol Európától Észak-Amerikáig, noha csak roadként kezdte a bátyja zenekaránál (amit azóta elfelejtett a blues-történelem), akit egyszer k...