Már nem fehér: Michael Jackson és a világ

Ha nem lenne morbid, azt mondaná az ember, hogy remekül le lehet mérni a képmutatást Michael Jackson halálán. Mindenki, aki az utóbbi tíz évben csak viccekre használta, most szép hosszú és tiszteletteljes összefoglalókat közöl arról, 50 év alatt hol és kivel énekelt, mennyi és milyen lemezt adott ki és el, milyen hosszú videókat és pereket produkált, stb. Zenéje már régen nem hogy “nem releváns”, egyáltalán nem is volt neki zenéje újabban. Én meg szép csendben elmondhatom, hogy utoljára általános iskolás koromban hallgattam ‘komolyan’ Michael Jacksont, azóta nem, és nem látom értelmét a szokásos hívószavakkal dobálózni, hogy “popzene”, “ikon”, “király”, “plasztikai sebészet”, stb. Ugyanakkor egy ilyen ellentmondásos, ugyanakkor sikeres figura halála sosem igazából arról szól, pontosan akkor jó volt-e valaha, amit csinált, milyen módon fontos, stb. Sokkal inkább arról szól (mint végső soron maga a zene is), mit jelent ez nekünk, konkrétan nekem most.

Az a helyzet, hogy Jasszer Arafat, Reagan elnök, és a pápa halála után azt hittem, itt egy megkérdőjelezhetetlen határvonal húzódik: az a világ, amiben nincs konyharuhás terroristából Nobel békedíjassá avanzsált Jasszer Arafat, az amerikai elnök nem az ex-western színész Ronald Reagan, és nem a ráncos alma-fejű János Pál a pápa, nos, az egyszerűen nem ugyanaz a világ, amit én ismerek, amiben felnőttem. De most sürgősen át kell ezt értékelnem: a világ nem változhat ilyen gyorsan, vagyis nem lehet 3-4 évente megkérdőjelezhetetlen váltás. Márpedig most nagyon durván úgy érzem, mindezen fontos közéleti-politikai szereplők tulajdonképp a világnak azt a részét alakították-formálták, amik engem sosem érdekeltek, tehát igazából mindegy nekem, ki viseli a konyharuhát Palesztínában, ki az amerikai elnök, vagy éppen a pápa. Az viszont egyáltalán nem mindegy, él-e az az előadó, aki általános iskolás koromban életnagyságú poszteren állt az ágyam fölött, és aki a Thrillert írta. Jó, a Thrillert is utoljára kb. 18-20 éve hallgattam, de nem ez a lényeg. Nem tudom, mi a lényeg, csak ilyen részletek vannak a fejemben, hogy pl. kevés bakelitem van, de azok közül egy a Bad. Vagy hogy egyszer a Moonwalk c. ki tudja, hogy keletkezett könyvéből performáltam egy részletet valami versenyen. Vagy hogy kis hülyeként szarul éreztem magam, ha Coca-Colát kellett innom Pepsi helyett. Nem is ‘példakép’ volt nekem Michael Jackson (ezt amúgy simán le is tagadnám), Michael Jackson a világ egyik megkérdőjelezhetetlen ténye.

Az, hogy a zenéjét az ember (sok ember) nem szereti, a világ rendje és természetes dolog, mint ahogy bárki más zenéjének nem szeretése is. A 80-as években keletkezett zenéket egyébként is elég könnyű nem szeretni. Személyes hülyeségeit most elővenni maga is hülyeség, különösen tekintve, hogy úgysem ismertük. Lehet Elvis-párhuzamokat vonni (életük egy részében mindketten röhejesen néztek ki, sokak szerint borzasztó és mostanra teljesen elavult, relevanciáját vesztett zenét csináltak, megdöbbentően rossz filmekben szerepeltek, megdöbbentően ízléstelenül berendezett helyeken laktak, és hülye szokásaik voltak), de ezek közül biztosan az lesz a legfontosabb, hogy Elvis-hez hasonlóan Michael Jackson is gyakorlatilag egyenértékű a zenével, annak egy korszakával, és ezen keresztül a saját életünk egy időszakával, akár szerettük, vagy szeretjük most, akár nem. Akárcsak Elvis, Michael Jackson is úgy jelenti a zenét, méghozzá az igazi, vérbeli, sikeres popzenét, hogy abból tökéletesen ki tudjuk kapcsolni azt, hogy pontosan milyen is az ő saját zenéje. Még csak nem is arról van szó, hogy a sok százmillió eladott lemezt feltétlenül tisztelnünk kell, sokkal inkább arról, hogy zenét fognak még csinálni sokan, de senki nem fog többet így kinézni, így élni, senki nem fog ilyen módon kapcsolódni az én általános iskolás koromhoz, konkrétan a Sex Pistols-szal való találkozásom előtti önmagamhoz. A világ azonosságán felül az én saját azonosságom is kérdőjeles lett egy kicsit, ezért vagyok egyre szomorúbb ma, ahogy Michael Jackson haláláról gondolkodom.

Kétségtelen, hogy mikor majd a gyerekeinknek meséljük, mit éreztünk, mikor Michael Jackson meghalt, ők is ugyanolyan kicsit sajnálkozó arckifejezéssel fognak ránk nézni, mint mi a saját szüleinkre, akik Elvis vagy John Lennon haláláról és annak jelentőségéről meséltek. De ahogy Elvisen keresztül, Michael Jacksonon keresztül is a gyerekeink igazából rólunk tudhatnának meg valamit, meg arról a világról, amiben mi éltünk, és nem ezekről az alakokról. A gyerekek amúgy is mindig azt fogják érezni, a szüleik reménytelenül lemaradtak, és csakis ősi dolgokhoz tudnak kapcsolódni: hiába mondták nekünk, hogy semmilyen mai könnyűzene nem lenne ugyanolyan Elvis nélkül, és mi is hiába fogjuk mondani, hogy Michael Jackson alapjában határozta meg a 80-as években, mi a popzene. Nem róla van szó, nem is a zenéről van szó, rólunk van szó meg a világról, és akárcsak magáról Michael Jacksonról, a világról és rólunk is nehéz eldönteni, csak a fekete-fehér dimenzióban lehet-e megközelíteni. Azon a trivialitáson felül, hogy a “világ megfellebbezhetetlen tényeinek” érzékelt figurák halála igazából csak arra emlékeztet minket, hogy öregszünk, Michael Jackson halála (akárcsak Elvisé vagy John Lennoné) azt mutatja, mennyire tök mindegy, milyen zene ez, milyen élet ez, ami véget ér, mert a fontos az, ami marad és ami lesz. És még csak nem is az a kérdés, hogy ami lesz, úgy általában vagy a zenében, az sosem lenne olyan, ha ő nem lett volna; sokkal inkább az, hogy te magad sosem lennél olyan, amilyen most konkrétan vagy. Én most tehát valami olyasmiért vagyok szomorú, mert rájöttem, hogy Jasszer Arafatnál, Reagan elnöknél vagy a pápánál jóval több lappang bennem Michael Jacksonból, olyan, mint a tudattalan, tudatosan úgyis letagadom, de attól még ott van.

Úgyhogy miután a délután jelentős részét (mint a világ lakosságának jelentős része) Michael Jackson-videók megtekintésével töltöttem, ezek közül a két legjobb számot ide betéve zárnám le ezt a tiszteletlen megemlékezést: semmilyen értelemben nem ’tiszteltem’ Michael Jacksont, ahogy mondjuk a Holdat sem, de ha a Hold felrobbanna, akkor is szomorú lennék, és akkor is képes lennék átlátni, mennyi mindent jelentenek nekem azok az égitestek, emberek és zenék is, amiket nem ’tisztelek’, mások (sokan) viszont igen, a világ megkérdőjelezhetetlen tényeiként az én világom is épül rájuk, ha akarom, ha nem. A két szám a ‘Dirty Diana’ (a Bad lemez egyik legjobb száma, ami már majdnem úgy szól, mintha nem is a 80-as évek lenne) és a ‘They Don’t Really Care About Us’ (amit viszont mai napig iróniától mentesen szeretek). Mindig azt gondoltam, hogy megemlékezéseket, koncertbeszámolókat és kritikákat nem olyanoknak kell írni, akik különben is leborulnak az adott előadók előtt: Michael Jackson szórakoztató volt, úgy is, mint entertainer és úgy is, mint entertaining, és a világ jóval kevésbé szórakoztató hely lesz nélküle.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Jacko gitárosa Budapestre érkezik: Jennifer Batten @ PeCsa Szeptember 29-én a Pecsa Music Caféban köszönthetjük Jennifer Battent. Az 57 éves amerikai gitáros gyermekkora óta zenél, és évtizedes pályafutása alatt a popszakma legnagyobb ikonjai mellett is sikerrel állt helyt: a '90-es években Michael Jackson h...
elhunyt joe zawinul most látom csak, mekkora szerencse, hogy T jóvoltából még láttam, hallottam őt. rövid részlet a veszprémi koncertről (is) szóló bejegyzésből: "joe zawinul volt az akit meg kellett hallgatni, Tnek igaza volt, jó koncert volt. nem értekeznék hosszabban...
Így gyászolja a világ Chester Benningtont Tegnap este érkezett a hír, hogy 41 éves korában, a Linkin Park turnéja közben öngyilkos lett Chester Bennington. A nemrég még a VOLT Fesztiválon koncertező zenekar énekes halálának híre sokkolta a világot, rengetegen megemlékeztek róla egy-egy üzene...