Már nem fehér: Michael Jackson és a világ

Ha nem lenne morbid, azt mondaná az ember, hogy remekül le lehet mérni a képmutatást Michael Jackson halálán. Mindenki, aki az utóbbi tíz évben csak viccekre használta, most szép hosszú és tiszteletteljes összefoglalókat közöl arról, 50 év alatt hol és kivel énekelt, mennyi és milyen lemezt adott ki és el, milyen hosszú videókat és pereket produkált, stb. Zenéje már régen nem hogy “nem releváns”, egyáltalán nem is volt neki zenéje újabban. Én meg szép csendben elmondhatom, hogy utoljára általános iskolás koromban hallgattam ‘komolyan’ Michael Jacksont, azóta nem, és nem látom értelmét a szokásos hívószavakkal dobálózni, hogy “popzene”, “ikon”, “király”, “plasztikai sebészet”, stb. Ugyanakkor egy ilyen ellentmondásos, ugyanakkor sikeres figura halála sosem igazából arról szól, pontosan akkor jó volt-e valaha, amit csinált, milyen módon fontos, stb. Sokkal inkább arról szól (mint végső soron maga a zene is), mit jelent ez nekünk, konkrétan nekem most.

Az a helyzet, hogy Jasszer Arafat, Reagan elnök, és a pápa halála után azt hittem, itt egy megkérdőjelezhetetlen határvonal húzódik: az a világ, amiben nincs konyharuhás terroristából Nobel békedíjassá avanzsált Jasszer Arafat, az amerikai elnök nem az ex-western színész Ronald Reagan, és nem a ráncos alma-fejű János Pál a pápa, nos, az egyszerűen nem ugyanaz a világ, amit én ismerek, amiben felnőttem. De most sürgősen át kell ezt értékelnem: a világ nem változhat ilyen gyorsan, vagyis nem lehet 3-4 évente megkérdőjelezhetetlen váltás. Márpedig most nagyon durván úgy érzem, mindezen fontos közéleti-politikai szereplők tulajdonképp a világnak azt a részét alakították-formálták, amik engem sosem érdekeltek, tehát igazából mindegy nekem, ki viseli a konyharuhát Palesztínában, ki az amerikai elnök, vagy éppen a pápa. Az viszont egyáltalán nem mindegy, él-e az az előadó, aki általános iskolás koromban életnagyságú poszteren állt az ágyam fölött, és aki a Thrillert írta. Jó, a Thrillert is utoljára kb. 18-20 éve hallgattam, de nem ez a lényeg. Nem tudom, mi a lényeg, csak ilyen részletek vannak a fejemben, hogy pl. kevés bakelitem van, de azok közül egy a Bad. Vagy hogy egyszer a Moonwalk c. ki tudja, hogy keletkezett könyvéből performáltam egy részletet valami versenyen. Vagy hogy kis hülyeként szarul éreztem magam, ha Coca-Colát kellett innom Pepsi helyett. Nem is ‘példakép’ volt nekem Michael Jackson (ezt amúgy simán le is tagadnám), Michael Jackson a világ egyik megkérdőjelezhetetlen ténye.

Az, hogy a zenéjét az ember (sok ember) nem szereti, a világ rendje és természetes dolog, mint ahogy bárki más zenéjének nem szeretése is. A 80-as években keletkezett zenéket egyébként is elég könnyű nem szeretni. Személyes hülyeségeit most elővenni maga is hülyeség, különösen tekintve, hogy úgysem ismertük. Lehet Elvis-párhuzamokat vonni (életük egy részében mindketten röhejesen néztek ki, sokak szerint borzasztó és mostanra teljesen elavult, relevanciáját vesztett zenét csináltak, megdöbbentően rossz filmekben szerepeltek, megdöbbentően ízléstelenül berendezett helyeken laktak, és hülye szokásaik voltak), de ezek közül biztosan az lesz a legfontosabb, hogy Elvis-hez hasonlóan Michael Jackson is gyakorlatilag egyenértékű a zenével, annak egy korszakával, és ezen keresztül a saját életünk egy időszakával, akár szerettük, vagy szeretjük most, akár nem. Akárcsak Elvis, Michael Jackson is úgy jelenti a zenét, méghozzá az igazi, vérbeli, sikeres popzenét, hogy abból tökéletesen ki tudjuk kapcsolni azt, hogy pontosan milyen is az ő saját zenéje. Még csak nem is arról van szó, hogy a sok százmillió eladott lemezt feltétlenül tisztelnünk kell, sokkal inkább arról, hogy zenét fognak még csinálni sokan, de senki nem fog többet így kinézni, így élni, senki nem fog ilyen módon kapcsolódni az én általános iskolás koromhoz, konkrétan a Sex Pistols-szal való találkozásom előtti önmagamhoz. A világ azonosságán felül az én saját azonosságom is kérdőjeles lett egy kicsit, ezért vagyok egyre szomorúbb ma, ahogy Michael Jackson haláláról gondolkodom.

Kétségtelen, hogy mikor majd a gyerekeinknek meséljük, mit éreztünk, mikor Michael Jackson meghalt, ők is ugyanolyan kicsit sajnálkozó arckifejezéssel fognak ránk nézni, mint mi a saját szüleinkre, akik Elvis vagy John Lennon haláláról és annak jelentőségéről meséltek. De ahogy Elvisen keresztül, Michael Jacksonon keresztül is a gyerekeink igazából rólunk tudhatnának meg valamit, meg arról a világról, amiben mi éltünk, és nem ezekről az alakokról. A gyerekek amúgy is mindig azt fogják érezni, a szüleik reménytelenül lemaradtak, és csakis ősi dolgokhoz tudnak kapcsolódni: hiába mondták nekünk, hogy semmilyen mai könnyűzene nem lenne ugyanolyan Elvis nélkül, és mi is hiába fogjuk mondani, hogy Michael Jackson alapjában határozta meg a 80-as években, mi a popzene. Nem róla van szó, nem is a zenéről van szó, rólunk van szó meg a világról, és akárcsak magáról Michael Jacksonról, a világról és rólunk is nehéz eldönteni, csak a fekete-fehér dimenzióban lehet-e megközelíteni. Azon a trivialitáson felül, hogy a “világ megfellebbezhetetlen tényeinek” érzékelt figurák halála igazából csak arra emlékeztet minket, hogy öregszünk, Michael Jackson halála (akárcsak Elvisé vagy John Lennoné) azt mutatja, mennyire tök mindegy, milyen zene ez, milyen élet ez, ami véget ér, mert a fontos az, ami marad és ami lesz. És még csak nem is az a kérdés, hogy ami lesz, úgy általában vagy a zenében, az sosem lenne olyan, ha ő nem lett volna; sokkal inkább az, hogy te magad sosem lennél olyan, amilyen most konkrétan vagy. Én most tehát valami olyasmiért vagyok szomorú, mert rájöttem, hogy Jasszer Arafatnál, Reagan elnöknél vagy a pápánál jóval több lappang bennem Michael Jacksonból, olyan, mint a tudattalan, tudatosan úgyis letagadom, de attól még ott van.

Úgyhogy miután a délután jelentős részét (mint a világ lakosságának jelentős része) Michael Jackson-videók megtekintésével töltöttem, ezek közül a két legjobb számot ide betéve zárnám le ezt a tiszteletlen megemlékezést: semmilyen értelemben nem ’tiszteltem’ Michael Jacksont, ahogy mondjuk a Holdat sem, de ha a Hold felrobbanna, akkor is szomorú lennék, és akkor is képes lennék átlátni, mennyi mindent jelentenek nekem azok az égitestek, emberek és zenék is, amiket nem ’tisztelek’, mások (sokan) viszont igen, a világ megkérdőjelezhetetlen tényeiként az én világom is épül rájuk, ha akarom, ha nem. A két szám a ‘Dirty Diana’ (a Bad lemez egyik legjobb száma, ami már majdnem úgy szól, mintha nem is a 80-as évek lenne) és a ‘They Don’t Really Care About Us’ (amit viszont mai napig iróniától mentesen szeretek). Mindig azt gondoltam, hogy megemlékezéseket, koncertbeszámolókat és kritikákat nem olyanoknak kell írni, akik különben is leborulnak az adott előadók előtt: Michael Jackson szórakoztató volt, úgy is, mint entertainer és úgy is, mint entertaining, és a világ jóval kevésbé szórakoztató hely lesz nélküle.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Jacko gitárosa Budapestre érkezik: Jennifer Batten @ PeCsa Szeptember 29-én a Pecsa Music Caféban köszönthetjük Jennifer Battent. Az 57 éves amerikai gitáros gyermekkora óta zenél, és évtizedes pályafutása alatt a popszakma legnagyobb ikonjai mellett is sikerrel állt helyt: a '90-es években Michael Jackson h...
elhunyt joe zawinul most látom csak, mekkora szerencse, hogy T jóvoltából még láttam, hallottam őt. rövid részlet a veszprémi koncertről (is) szóló bejegyzésből: "joe zawinul volt az akit meg kellett hallgatni, Tnek igaza volt, jó koncert volt. nem értekeznék hosszabban...
Így gyászolja a világ Chester Benningtont Tegnap este érkezett a hír, hogy 41 éves korában, a Linkin Park turnéja közben öngyilkos lett Chester Bennington. A nemrég még a VOLT Fesztiválon koncertező zenekar énekes halálának híre sokkolta a világot, rengetegen megemlékeztek róla egy-egy üzene...
  • A szívemből szóltál, hasonló dolgokon elmélkedtem a tegnapi nap…

  • “Úgyhogy miután a délután jelentős részét (mint a világ lakosságának jelentős része) Michael Jackson-videók megtekintésével töltöttem, ezek közül a két legjobb számot ide betéve zárnám le ezt a tiszteletlen megemlékezést: semmilyen értelemben nem ’tiszteltem’ Michael Jacksont, ahogy mondjuk a Holdat sem, de ha a Hold felrobbanna, akkor is szomorú lennék, és akkor is képes lennék átlátni, mennyi mindent jelentenek nekem azok az égitestek, emberek és zenék is, amiket nem ’tisztelek’, mások (sokan) viszont igen, a világ megkérdőjelezhetetlen tényeiként az én világom is épül rájuk, ha akarom, ha nem.”

    Alapvetően ez jó mondat, de sztem a tisztelet szuót nem úgy kell értelmezni, ahogy te azt a szövegben – meglehetősen sajátos ízűen – teszed.

    Amúgy a poszt sztem rendben van, bár sztem kissé erőltetett (főleg, h képet is beraktál tőlük) az arafat-reagen-pápa vonal. Legfeljebb egy nagyon enyhe mellékszálat érdemelne ez a hasonlat.

    Üdv.

  • Hihetetlen, hogy youtube-on még a nem közvetlen Jackson-hoz kapcsolódó videók ezrei is el vannak árasztva RIP feliratokkal. Nem igazán tudom eldönteni, hogy megható, vagy képmutató ez az egész. Amíg élt, gúnyolták, lejáratták, most, hogy halott, hirtelen mindenkiben feléledt a szunnyadó respekt. Hát nem tudom, mindenesetre engem lesúlytott a hír.

  • cs

    Végre egy nyálmentes, őszinte poszt!

  • karma police

    Soha nem szerettem MJ-t, és a halála után sem fogom megszeretni.

  • Michael Jackson az Michael Jackson. Lehet szeretni vagy nem szeretni, akkor is meghatározó személyiség volt az utóbbi évtizedekben. Én nem zenészekért vagy stílusokért rajongok, csak szeretem a jó zenét, és abból neki is volt pár. Nem sokat foglalkoztam vele, a botrányaival, a sikereivel, a felforgatott világával, de a halála igenis megrendített.

  • Nagyon tetszett ez a poszt. Hasonlókon morfondíroztam én is tegnap.

  • couturegirl

    Én sem vagyok Jackson rajongó, de én is a 80-as években nőttem fel és akkor bizony ő volt a “sztár” (persze volt akkoriban még olyan is, hogy Madonna, Prince, Guns’n Roses, aztán jött a Nirvana stb…) Nekem is a két kedvencem a “Dirty Diana” és a “Don’t really Care About Us”. A “Dirty Diana” videoklip pedig annyira ő, annyira Jacko… az-az előadásmód, azt nem lehet utánozni, “überelni”. Hát egy biztos, hogy még egy ilyen figura nem lesz a földön!

  • Lam

    Azon biztos lehet vitatkozni, hogy _kell_ a ’tisztelet’ szót értelmezni, én mindenesetre nem fogok elkezdeni ezen vitatkozni. A poszt történetéhez tartozik (nem pedig a poszthoz), h a Jasszer–Reagan–pápa képek már vagy fél éve megvannak, akartam uerről írni egy saját posztot, csak sosem volt időm, most viszont rá kellett jönnöm (és erről szól), h Michael Jackson sokkal sarokkövesebb tartója a világomnak, mint ezek. Szeretni én sem szerettem, most sem fogom, mmint nem fogok sírni és megvenni a Thrillert (vagy akár újra meghallgatni), de mindezeken felül mégis szomorúnak éreztem magam, és arról. (Ugyanezt kicsit máshogy a Cluster One-on is megírtam: http://www.clusterone.hu/sosem-viccelunk-kategoria/1033-michael-elvis-es-en)

  • Ria

    Bizony, épp ezt éreztem én is… eltűnt a világnak egy darabkája. R.I.P.

  • kirély volt és marad

  • mikor szóbakerült mindig azt mondtam, h én nem annyira kedvelem Jacko zenéjét. aztán mindig hozzátettem, h a Dirty Diana kivétel. az a kezdetektől nagyon ott volt.

  • Lam

    Ugyeugye, a ‘Dirty Diana’-ból akkora punkszámot lehetne csinálni, h már az elmondana vmit. Még gyorsítani sem kéne.

  • Ezzel a pápás dologgal kissé szinkron dolgot produkáltam tegnap, úgy hogy nem olvastam a bejegyzésedet, gondolom te sem az enyémet. 😀 Ez szinkron dolog, sokan gondolnak hasonló dolgokra nagyon érdekes. Lehet, hogy a saját bejegyzésem túl durva lett persze és rövid. 🙁 Ez jobb 😀 …

  • eddig is szerettem, eztán sem lesz másként. r.i.p.

  • GNL

    Előrebocsátom, hogy nem vagyok rajongó, bár mindig elismertem tehetségét, mégha stílusa távol is állt tőlem. A körülötte folyó hisztéria viszont pontosan olyan, mint ami pl. Lady Diana körül volt, és még csak az elején vagyunk…

  • Vad

    Oszinte valommasnak remek, cikknek viszont pocsek. 🙂

    Oregszunk. Alapbol ezt az egy dolgot erzi meg az ember igazan, amikor egy szamara meghatarozo ember meghal, fuggetlenul attol, hogy egyaltalan ismerte azt az embert szemelyesen vagy nem. Fura dolgok ezek, foleg gyermekkorunban, amikor meg -jo esetben- csak magunkkal kell torodnunk es nincs rajtunk a csaladdal egyutt jaro felelosseg, akkor van idonk atadni magunkat az erzeseinknek, innen visszanezve kicsit olyan, mintha az a gyerek/tini nem is mi lennenk, aztan foleg ilyenkor, visszasirnank azt az erzest, amikor meg ereztuk, hogy mi voltunk.

    En ezt koszonom MJ-nek, hogy adott valamit nekem ott, akkor, abban az idoben ami maig kitart es jo erzessel tolt el. Egyebkent hosszu ido utan, az utobbi idoben sokat hallgattam ujbol, az en kedvenc szamom tole a Ben volt. Nyugodjek bekeben!

  • aa

    és miért pocsék?

  • Nem hinném, hogy erre lesz válasz.

  • Vad

    aa:

    Nem osszeszedett, atgondolt. Mintha leult volna a naploja ele kb. Ha nem erdekelne a tema, nem olvastam volna vegig. Igy, OK?

    Nem egyetertes, hanem megertes ugyileg. 🙂

  • Lam

    Gondolom, felesleges lenne megkérdezni, ugyan mit isértesz ‘nem átgondolt’ alatt, ezért nem szoktam válaszolgatni csak érdemiekre.

  • Vad

    Lam:

    Leulsz es leirod az elso dolgot ami az eszedbejut, anelkul, hogy vegiggondolnad mit is akarsz megosztani, atadni,, hogy mennyire illik az az elotte levo mondathoz vagy mennyi ismetles van benne stb.

    Nem megbantani akartalak (mert az oszinteseget mindig dijjazom), hanem leirtam (oszinten) en is, hogy mit gondoltam az irasodrol. Amit csak azert emlitettem meg, mert baromi nehez volt vegigolvasni.

    Nos, szerintem a tobbi helyet engedjuk at MJ-nek. Szoljanak rola inkabb a kommentek, megerdemli. 🙂

  • Lam

    Köszi a leereszkedést, azt mindig tudom díjazni.

  • Álltalánosban én is nagy Jacko fun voltam… Nekem a Déndzyurösz volt az első kazettája amit rongyosra hallgattam, mert ez volt az első kazi amin az összes szám bejött. :)ú
    (Meg volt karkötőm is…)

  • Sydra

    Sziasztok.
    Szerintem a cikk korrekt,tényekröl számol be,nem szeretem-nem szeretem kérdésröl.
    Remélem a ‘gyengébbeknek’ igy emészthetöbb.
    A gondolatmenetet is elismerem,ettöl természetes,mert sokan így éreznek és gondolkodás közben nem kezdünk el szerkeszteni ;P
    Csalódtam a világban,mindenki egyedül marad a fájdalmával végül,mert ez a számtalan ostoba ember elveszi elölünk a részvét lehetöségét.Nem lehet egy jót beszélgetni róla,mert vagy hiszti vagy mocskolódás..Szóval visszahúzódom a kis csigaházamba és szeretem egyedül tovább.Miért ilyenek az emberek..