Ariadné Miskolc városában -Richard Strauss: Ariadné Naxosz szigetén

Az Ariadné Naxosz szigetén bosszantó opera. Bosszantó, mert mást hall
(bele) a kritikus, és mást az operalátogató közönség. A kritikus
tisztában van keletkezésének körülményeivel, zenetörténeti
jelentőségével, strukturális érdekességével. Az egyszerű hallgató
azonban lehet, hogy mindezt teljesen másképp látja. Az Ariadne minden
szinten a kettősségek operája: mind cselekményileg, mind hangzásilag,
mind fogadtatásilag.

Történt pedig, hogy Hugo von Hoffmansthal író, mellesleg Richard Strauss librettistája bemutatta Molière Úrhatnám polgárából készült átiratát. Ehhez Richard Strauss rövid kísérőzenét írt, amely  a többszöri átírások után lassan másfél órás önálló operává nőtte ki magát. Operává, de nem a szó klasszikus értelmében. A darab egy prológusból és a tulajdonképpeni operából épül fel, egyszóval darab a darabban. Egy gazdag bécsi villában járunk, ahol két előadásra készülődnek, egy commedia dell’arte-szerű táncos-énekes, vidám produkcióra, valamint az Ariadne Naxos szigetén című tragikus operára. A házigazda azonban úgy dönt, hogy a vacsora után már nem lesz türelme végigülni két hosszú előadást, kiadja hát az utasítást a művészeknek, hogy ötvözzék a két darabot, és adják elő egyszerre. Mondanom sem kell, hogy az Operaszerző felháborodik ezen a szentségtörésen, de mivel az előadás felfüggesztése esetén a feljaánlott pénzösszegtől is eleseik a társaulat, végül beadja a derekát. Ehhez a döntéséhez hozzásegíti Zerbinetta, a táncos darab főszereplőjének szívhezszóló esdeklése is, így végül elkezdődik a tragikomikus előadás. Az opera története a görög mítoszt dolgozza fel, Thészeusz, a Minótaurosz legyőzése után elhajózik Ariadnéval, majd Naxosz szigetén magárahagyja a nőt, aki fájdalmában a halál után sóvárog. Itt lép képbe a másik társulat, akinek tagjai vigasztalni próbálják az elhagyatott Ariadnét. Végül Bacchus vetődik a szigetre, akit Ariadné Hermésznek, az istenek hírnökének hisz, és a halál ölelését várná tőle, mikor azonban rájön az igazságra, szerelmesen omlik a félisten karjaiba.

Adott tehát egy se nem opera, se nem balett, se nem tragikus, se nem komikus történet Ariadné panaszos  áriáját felváltja egy táncos-énekes betét, hogy aztán ismét egy áriának adjon helyet. Az operát már 1914-es bemutatásakor is egyaránt gyanakvással szemlélte a közönség és a kritika is, de Strauss és Hoffmansthal bízott népszerűségük erejében -és nem tévedtek. Strauss neve garancia volt rá (ne feledjük, már túl volt a Salomén, az Elektrán, és a Rózsalovagon), hogy a közönség estéről estére megtöltötte a nézőteret. Gyanítom, hogy Miskolcon is ez történt. Az operát a Pozsonyi Nemzeti Színház vendégjátékában hallhattuk, ugyanannak a Poszonyi Színháznak az előadásában, akik a tavalyi, Bartók+Szlávok alkalmával Csajkovszkij Anyeginjét hozták el. Akkor is, és most is némi hiányérzetem támadt. Nem tartom a modernizálást az operajátszás egyetlen 21. századi útjának, egy Anyegin esetében talán nem is feltétlenül szükséges, egy gyakorlatilag ibseni polgári drámára hajazó dramaturgia esetén azonban szinte már kötelezpnek tartanám. Mert hiába a zseniális énekesek, a remek zenekar, az opera cselekménye vontatottá válik. Az átlagos operalátogatót nem elégíti ki a tudat, hogy az opera, amit néz megelőlegezi a Stravinsky nevéhez kötött neoklasszicista irányzatot (lsd. Rake’s Progress), vagy, hogy modernségével együtt főhajtás a hajdani bel canto éneklési stílus előtt. Rendezői fogások híján nem hozható közelebb az Ariadné az emberekhez.

Az énekesek közül kiemelendő a két főszereplőnő, L’ubica Vargicová Zerbinettája, és Maida Hundeling Primadonnája. Zerbinetta koloratúr szopránja könnyedén állta a nehéz szólam kihívásait, és közben még játszani is volt ereje. Hundeling fellépésében, kinlzetében és hangjában egyaránt ideális ötvözete volt a “primadonnáról” alkotott, képzeletünkben élő ideának, hangja elsöprő erejével betöltötte a színházat. Strauss a Rózsalovag Octavianja után ismét nadrágszerepet írt, a Komponistát Denisa Hamarová formálta meg. Hitelesen formálta meg a karaktert, aki áldozatul esve Zerbinetta csáberejének, végül beadja a derekát a két darab összeolvasztására. Bacchus, azaz Jan Vacík mélytónusú hangja kielégítő volt, de alkatilag nem győzött meg.

Mindent összevetve, az előadás összes pozitívumával együtt sem tudott megfelelőképpen hatni -hangsúlyozom, ez nem a társulat hibája. Kíváncsian várom, jövőre, a Bartók+Európa előadássorozat alatt milyen újdonságot láthatunk majd a pozsonyiaktól.

***
2009. június 18. 18:00
Richard Strauss: Ariadné Naxos szigetén
Rendezte: Dieter Kaegi
Közreműködött: A Pozsonyi Nemzeti Színház Zenekara
Vezényelt: Walter Kobéra
Díszlet- és jelmeztervező: Stefanie Pasterkamp
Szereposztás: L’ubica Vargicová (Zerbinetta), Maida Hundeling (Primadonna), Denisa Hamarová (“Zeneszerző”), Jan Vacík (Bacchus)
További szereplők: Alfred Werner,
František Ďuriač, Michal Želonka, Igor Pasek, Mikuláš Doboš, Juraj
Peter, Pavol Remenár, Ivan Ožvát, Martin Malachovský, Ondrej Šaling,
Andrea Čajová, Monika Fabianová, Eva Šeniglová

Miskolci Nemzeti Színház, Nagyszínház

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Egy színház, ami mindent vitt – Sziget 1.napi beszámoló Bár ez már a harmadik nap volt a Szigeten, hivatalosan még csak most fordult pozitívba a napok száma: bár ez volt az első nap, amikor már minden színpad teljes gőzzel üzemelt, mégis mintha ekkor lett volna a legkevesebb program. Legalábbis ezt gondol...
Egy szerelem három éjszakája Bevallom, felkészületlenül huppantam bele a Kamaraszínház (Nagymező u. 7.) nézőtéri székbe március 3-án, este 19.00-kor. Ajánlották ismerősök, hogy nézzem meg az Egy szerelem három éjszakája című előadást, én pedig elfogadtam. Igen ám! De azt senki ...
Ez is színház, de milyen jó… Vidnyánszky Attila szűk családi körben, színészek, technikusok, a gyulai szervezők és néhány barát jelenlétében a vár színpadán születésnapi köszöntőt tartott. Valóban, a próbák alatt néhány szereplő idősebb lett egy évvel. De jelképes köszöntő is vo...