szigorúan szubjektív

vannak filmek, amikről be kell számolni. közhírré tenni, elmondani minden szembejövőnek, hogy nézze meg, mert ha nem akkor valami fontosat hagy ki életéből, egy élményt, látványt, hangulatot, amivel szegényebb lenne.

vannak filmek, amikről be kell számolni. közhírré tenni, elmondani minden szembejövőnek, hogy messzire kerülje el, a jegy árát költse inkább sörre/teára, vagy akár hamburgerre, még az is több élményt és felfedezni valót ígér, mint amiért épp betérni készül a moziba.

szombaton nekem sikerült belefutnom az utóbbi kategóriába tartozó filmbe és megint megállapítottam, vannak esetek, mikor az idő lassabban múlik mint általában. és ehhez még csak fekete lyuk sem szükséges, elég egy lesötétített moziterem.

szoktam én tájékozódni film választás előtt, kritikákat most is olvastam (itt és itt) azok alapján könnyű, néhol nevetős, tipikus kukoricázós, teremből távozás után fél órán belül elfelejtős filmre számítottam.

a terem tele volt, zsúfolásig. a film jól indult, és vagy 10 percig jól is ment minden. de aztán….
értem én, hogy a karakterek erősen tipizáltak. értem én, hogy tényleg vannak közöttünk ilyen nők és férfiak, érezzem bármennyire is kínosnak a viselkedésüket.
viszont minden megértésem sem változtat azon, hogy a film – számomra igazán – érdekes karakterei teljes mértékben, a többiek csak elnagyolva kidolgozottak. a poénok többsége közönséges, ezen a pár kivétel sem segít.
a film ritmusa lassú, altató hatású, próbáltam benne megtalálni a rendezői koncepciót, de nem sikerült. 129 nagyon hosszú percig tart a mű, aki mégis elszánja magát rá, hogy megnézi nem árt ha erre felkészül, üríti amit kell, feltankolja amit szükséges.
pedig lehetett volna ebből a témából tényleg szórakoztató darab, ha legalább felületesnek lenne mondható, de még az sem.  tömény unalom és közhely.

nem kellesz eléggé.
he’s just not that into you.
amerika válasza az igazából szerelemre.

jobb lett volna, ha hallgatnak.