A nyugat lánya – spagetti western a Müpában

Magyarországon ritkán játszott csemegét élvezhetett az, aki jegyet váltott a Müpa Puccini sorozatának utolsó estjére, A nyugat lányára. Utoljára talán valami harminc-negyven éve játszották itthon ezt a darabot, ahhoz képest meglepően foghijas volt a nézőtér. Jó kultúrsakál módjára a III. emeletre szóló teszkógazdaságos  jegyemmel a  II. felvonást már a földszint egyik remek helyéről élvezhettem – de ezt fogjuk fel úgy, mint sajtójegyet, végre is, nálam lelkesebb, önkéntes és fizetetlen propagandistája aligha van a magyar operajátszásnak.

Eddig egyszer fél füllel, munka közben hallottam rádióban és egyszer megnéztem DVD-n, azokhoz az emlékeimez képest hétfőn este az opera sokkal szebbnek és tartalmasabbnak bizonyult.

A sztori egyébként tényleg valódi spagetti western.

Minnie a magányos hősnő, aki látszólag hozzákeményedik az aranyásók férfias világához; tisztán issza a viszkit, a pisztolyától soha egy percre meg nem válik, és jobban ismeri a kártyákat a hátuljukról, mint előlről. Ugyanakkor azonban álmodozó, romantikus tipus, aki esténként felolvas egy-egy fejezetet a Bibliából a kocsmája törzsközönségének. Szóval Minnie egy teljesen valószerűtlen nőalak. A hősszerelmes tenor Dick Jonhson sem túl életszerű, ő apjától örökölte a rabló vállalkozást. Szó szerint, mert a papa halála után vette csak át a rablóbanda irányitását. Rabolt, de nem ölt, ez is milyen hihető már ugye, pláne a Vadnyugaton. Az is milyen mókásan hangzik, hogy “Buona sera, Mr. Johnson!” bárhol máshol hallanám, elröhögném magam. Rance seriff már kissé valóságosabb figura. Én is egynél több férfit ismerek, aki váltig állitja az imádott nőnek, hogy csak egy szavába kerül és rögtön elválik a feleségétől.

Szóval a két főszereplő szintiszta regényhős, a közéjük furakodni vágyó harmadik meg so-so. Nem ők keltik életre az operát, sokkal inkább a sok kicsi, ám nagyon is valóságos mellékszereplő és a kórusjelenetek.

A kocsmában összegyűlő, Minniere vágyakozó férfiak kis párbeszédei az otthon hagyott családról, kutyáról, ekéről, almafáról szivfacsaróak. A semmiségekből hirtelen fellángoló, verekedésig fajuló kis viták, a békitő italok, a kocsmaszag, a füst, mindez olyan valóságos és életszagú, mintha egy újpesti késdobáló ablakán néznénk be. Aztán ahogy a pisztolyhős Rance próbál udvarolni a regényhősnő Minnienek, aki visszautasitja a közeledést. Ez a párbeszéd manapság is több ezerszer elhangzik férfiak és nők között.  Aztán a II. Felvonás kártyajelenete. Puccini szerette a bátor nőket, akik szembeszállnak a hatalommal. Ez ugye legtisztábban a Toscában látszik, de azért az sem semmi, ahogy Minnie pókeren megnyeri a serifftől a súlyosan sebesült Dick Jhonson életét. Koncertszerű előadás lévét itt nem volt akció, nem volt erőszak, Jhonson nem vérzett, a seriff nem akarta letépni Minnie ruháját. Csak álltak a zenekar előtt frakkban és estélyi ruhában és olyanokat énekeltek, hogy “Due!”, “Quattro” és a hallgató mégis pontosan tudta, hogy itt most két életről van szó. Hihetetlen, hogy Puccini zenéje micsoda feszültséget tud teremteni. Ha azt a zenét rendesen eljátsszák és eléneklik, tök mindegy, hogy szarvasbőr ingben vagy frakkban vannak-e a szereplők. Az a II. Felvonás tényleg dermesztően izgalmas volt.

Aztán a kedvencem, a III. felvonás lincselős jelenete. Itt a férfikórus volt zseniális. Tökéletesen átjött a zárt férfiközösség gyilkos dühe, akik elől egy jöttment, egy közönséges útonálló elhalászta az egyetlen valamire való nőt. Ez is oly  mindennapos eset, hogy megbicskáznak egy szomszéd faluból udvarolni próbáló legényt, hogy akár a Nyirségben vagy Borsodban is történhetett volna. Aztán a kissé nyálas és ismét nagyon valószerűtlen finálé, amikor Minnie kikönyörgi az aranyásóktól Dick Johnsonja életét. Azok meg ellágyulnak, mert ugye Minnie kéri, akit mindnyájan szeretnek. A koncertszerű előadás rendezése hálistennek megkimélt bennünket a lenyugvó Napba lovagló szerelmespár látványától, és Puccini azért valamivel jobb zenéket tud irni, mint a hetvenes évek filmzenéinek szerzői.

Mindent összevetve ritka szép, katartikus este volt, azon kevés pillanatok egyike, amikor egy opera úgy igazán megszólal. Ez legnagyobbrészt a kiválóan játszó Nemzeti Filharmonikusoknak és karmesterüknek, Carlo Montanarónak köszönhető. Operát játszani és vezényelni külön szakma, a Filharmonikusok tökéletesen megoldották a feladatukat.

Nagy dicséret illeti még a Nemzeti Énekkart is. Ritka szép pianokat hallottunk tőlük, és mint azt fentebb kifejtettem, a kocsmai és az akasztófa jelenetek hitelessége  és életszaga elsősorban nekik volt köszönhető.

A szólisták közül a cimszerepet éneklő Olga Romanko teljesitménye volt kiemelkedő. Feltűnően csinos, gyönyörű hangú, érett nő, inkább a negyvenes évei végén mint a húszasai elején, mégis tökéletesen tudta hozni a férfiak között kemény, egyébként meg romantikus álmodozó lány figuráját. Ezt is csak egy operaénekesnő tudja megcsinálni, bárki más hiteltelen lenne ilyen korkülönbséggel.

A Dick Johnsont éneklő Lee Yeong-Wan az a tipusú tenor, aki minden erejét a nagyáriákra tartogatja, egyéként meg éppen csak elénekli a szólamát. Tisztesség ne essék szólván, de bizony még kifejezetten csúnya hangjai is vannak, egyik-másik mély hangja  határozottan fülsértő. De hát arra vannak a jó karmesterek, hogy az ilyen énekesi hiányosságokat leplezzék, észrevétlenné vagy lényegtelenné tegyék, sőt, akár fel is javitsák. Carlo Montanaro ilyen karmester, klónozni kéne, hogy mindenhova jusson belőle. A Rance seriffet éneklő Alexandru Agachéról első hallásra nem tudtam eldönteni, hogy alapjáraton ilyen morózus, durva figura vagy tényleg ennyire zseniális a szerepformálása. Szivesen meghallgatnám másban is, akkor ugye mindjárt eldőlne a kérdés.

A kisebb szereplők közül a Sonorát éneklő Haja Zsolt tetszett nagyon. Fiatal művész, a hangja még mindig érik (basszbariton lévén ez még igy is lesz az elkövetkezendő 20-30 évben), de igen szép a hangja és mivel őt már hallottam más szerepben is, bizton állitom, hogy ezúttal valóban a tehetségének köszönhetően hallhattuk Sonorát olyan jóindulatúnak és kissé együgyünek.

Tetszett még az Ashbyt éneklő Palerdi András is, de vele szemben a Pomádé Nyársatnyelt Tóbiása óta igen elfogult vagyok, pozitiv irányban. Nyársatnyelt Ashbynak is kiváló volt.

Gyönyörű este volt, számomra valóságos operaünnep, egy még soha élőben nem hallott darabot ilyen nagyszerű előadásban megismerni. Az meg, akinek az üres helyére a földszinten leültem, bánhatja, hogy kihagyta ezt a ritka alkalmat.

  • Akkor már ketten vagyunk önkéntes propagandisták 😉