Tartalomhoz a forma

Ajánlóm bevezetőjében “a vénasszonyok nyara után, de még a téli zimankó beállta előtt” kitételnél nagyobbat nem is tévedhettem volna a múlt péntek este időjárásával kapcsolatban: jeges északi szél fújt bennünket a Wigwam bejáratáig, ahol a didergő közönség nyolc óra körül hozzánk hasonlóan hópelyhekként igyekezett a színhelyre.

Mire átestünk a bejáraton és a lekabátoláson, fél kilenc lett. A színpad irányában néma csönd, így konstatáltuk, hogy semmiről sem maradtunk le. Itt követtük el a második tévedésünket. Mikor háromnegyed kilenckor megdörrent a zene, csodálkozva láttuk, hogy a Nebula fellépése startol. Gyors fejszámolást végeztünk és szomorúan konstatáltuk, hogy a Pilgrim Fathersről lemaradtunk, illetve hogy maximum 25 percet játszhattak.

A power trio, bár talán kevésbé ismert, mint az est főfellépője, mégis a legendás palm deserti színtér leghíresebb zenekarainak egyike. Muzsikájuk pont olyan volt, mint amilyenre lemezeik alapján számítottam. Zenéjük mintha megállt volna az időben a hatvanas és hetvenes évtized fordulóján, illetve az akkortájt megszülető pszichedelikus hard rocknál; annyira, hogy még öltözetük is nagyjából erre az időszakra datálta a tagok lelkivilágát. Zsigerből tolták számaikat, melyekben egyszerre volt jelen a már említett pszichedelia és a súly. A monotonabb, robotrockos részeknél azért nagyszerűen kihallatszott, hogy mégis csak egy sztóner alapvetést láthatunk a pódiumon, még ha a Nebula zenei világában az elszállás és a jammelés egyaránt meghatározó elem. A hangzás, ha nem is volt tökéletes, jól közelítette azt, én pedig örültem, hogy végre eljutottam az ő koncertjükre is.

Szintén hasonló gondolatok miatt volt élvezetes a Monster Magnet várva várt fellépése is. A Szörnymágnes társulatának ugyanis legalább két arca van: az egyik a klipekből is jól ismert, ha akarom sztónernek, ha akarom retro hard rocknak címkézhető, Wyndorf rock ‘n’ roll “bad ass”-ségével megfűszerezett energiabomba-jelleg; a másik pedig inkább a lemezeken megjelenő elszállt, nem teljesen e világi élményeket elmesélő, multiverzumos-utazós cucc. Szerencsére mindkettőből – sőt, az első fél óra végén még egy kis campfire-fílingből is – bőven megkaptuk a magunkét. A suttogó propaganda által már beharangozott hír igaznak bizonyult, a Magnet dalaiból egy vérbő, “best of” jellegű est kerekedett ki fülünk hallatára.

A hét első felében már rákészültem a bulira, ezért nem ért nagyobb meglepetésként, hogy a Bikaisten az elvonó után kissé testesebb lett, mint a Powertrip idején volt. Az attrakciót kapucnis pólóban vezényelte végig és társaival együtt csont nélkül átugrották a képzeletbeli lécet, amelyre mindannyian számítunk a Monster Magnet nevet hallva. Volt Crop Circle, Powertrip, Negasonic Teenage Warhead, Tractor, Dops to Infinity, Radiation Day, és így tovább. Az első félidő az elemi húzás jegyében telt, aztán kicsit leült a sodrás az akusztikusabb résznél. Majd ismét gyorsítottak, aztán az előadás második felében inkább már a pszichedelikus oldal nótái domináltak, melynek mélyére a ráadások fél órájában ástak. Végül a Goliath and the Vampires hegynyi feszültséget keltő és időnként egy riffben vagy sikolyban kisülő negyed órásra széthúzott változatával búcsúztak. Személy szerint hiányoltam a Landslide-ot, a Temple of Your Dreams-t, illetve a Diablo Blow Your Mindját, de ezt már csak a telhetetlenség mondatja velem.

Amint azt zsenya mester már közhírré tette, a bandák tagjai a zúzás után átlagemberként vegyültek a közönséggel, közvetlen hangnemben dedikáltak és beszélgettek rajongóikkal. Így nekünk is sikerált Ed Mundell gitárossal (Monster Magnet) és Shelf énekessel (Pilgrim Fathers) pár(?) pohár segédanyagitókanedű mellett megpróbálnunk megfejteni, hogyan lehetséges egy Red Bankből és egy Nottinghamből származó formációnak ilyen perfekt desert rockot nyomnia, mikor szülővárosuk környékén közel s távol nem található sivatag…

A Monster Magnet még mindig a legizgalmasabb koncertzenekarok egyike. Dave Wyndorf hangja ugyanúgy üt, mint a lemezeken és társainak sincs mit szégyellniük. Nem tudom, szándékukban áll a következő húsz évet is végigzenélniük, de egyszer még mindenképpen szeretném látni őket élőben. Mondjuk valami nagy nyári fesztiválon. Ismer valaki ilyet?

  • Igen ez az összeszedettebb változat:). És ja, jöhetnének még. Én hülye feldobhattam volna nekik a bajai halászlé ötletét és akkor EFOTT:D

  • jah, menő lenne bográcsozás közben jammelni;D

    bár utóbbiban a mágnes ex-gityósa, john mcbain a nagymester (lásd pl. desert sessions 1&2/3&4 – lehet, h inkább őt kéne a sivatagról faggatni:)

    szal óriási volt másodjára is, bár én igazán a nebulától fostam le a bokáimat, ahogy vártam is:P. tipikusan az a banda, legalábbis számomra, akiket már csak azért is megérte élőben látni, mert bár csípom az a albumaikat, de élőben még nagyobbat ütnek. sőt míg azokat tisztes iparosmunának tartom, alkalmanként zseniális pillanatokkal, addig a koncertről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. mostantól a kedvenceim közt emlegetem őket, köszönhetően Eddie Glass játékának, aki valójában nem fehér ember. úgy riffelgeti végig a számokat, folyamatos és változatos kiállásokkal szövetté díszítve mindet, h Frusciante mellé helyezem képzeletbeli panteonom Hendrix-örökösök számára fenntartott páholyába; mindösszesen másodikként megtisztelve valakit ezzel. közben ugyanaz a minimálének, mint a bálványnál, a szólókat és tempóváltásokat meg hadd ne ragozzam. ehhez a produkcióhoz tényleg abszolút felesleges még egy gitár: blues bazmeg, színtiszta blues!