Pilgrim Fathers, Nebula, Monster Magnet

November 21. péntek, Wigwam

Amint ott fent is jól látszik, a péntek esti koncertnek három fellépője is akadt, de a nottinghami Pilgrim Fathers felőlünk akár a Csikóstöttösi falunapokon is duhajkodhatott, mivel a hajszálpontos nyolcas kezdés miatt sajnos lemaradtunk róla  és csak a közös hajnali sörözés igazolta ottlétüket…

Szerencsére a másik kettő pipát kapott, bár őszintén megmondom, hogy volt a fejekben némi gubanc a fellépők rajtszámát illetően. Például a Nebula kilenc órás bevonulását én pár másodpercig simán Pilgrim Fathers-re vettem, és csak a hedlájner Monster Magnet nyitó akkordjai alatt esett le a tantusz, hogy az első fellépőt csúnyán elbaltáztuk. Mindegy, személy szerint meg úgyis a két utóbbira hangoltam.

A Wigwamot illetően az égvilágon semmilyen tapasztalatom nem volt, csak a névadásból adódó előítéleteim, ezért aztán egy Gojko Mitić film díszleteibe kalkuláltam. A cserepes tujákat kivéve nem is nagyon lőttem mellé, de erre az estére a hallhatósági és láthatósági index tökéletesen megfelelt (csak a saloon részen áramlottt a derekunkra valami sarkvidéki eredetű levegő).

A miheztartás végett, ha Nebula, ennek a szanaszéjjel ágazó stoner/retro/rock katyvasznak az  egyik kaliforniai kultzenekarával van dolgunk, sivatagos, kyussos, de főleg Fu Manchu-s gellerrel, lévén, hogy a zenekarvezető Eddie Glass pont utóbbinak oszlopos tagja is volt. Egyébként meg kultzenekar itt nagyjából mindenki. Főleg a Monster Magnet, aki emellett még relatíve sikeres is, hiszen az évek során, nem csak tátott szájú tisztelet, hanem néhány izmosabb lemezeladás és pár  – a szó legszorosabb értelmében vett – sláger is összejött.

Végül is a hosszú felkészülési időnek, meg persze a YouTube-nak is köszönhetően másodpercek alatt sikerült a trió felállású Nebula beazonosítása. A huszárbajuszt meg trapéznadrágot viselő énekes/gitáros nem az a szószátyár tipus és a pózolás sem az ő asztala. Szinte kizárólag a gitárjával és az effektjeivel babrál, de így jó ez nekünk. Egy befelé forduló, tehetségesebb, de piacképtelenebb Jack White is eszembe jutott, már csak a mintás ing apropóján is.  A szintén fapofa basszeros mögött egyedűl a dobos adott valamit a szinpadiasságra. Feltartott dobverős, kivárásos, glamrockos gesztusaival bármely tribute-band kétkézzel kapna utána, de ezekkel együtt, vagy ezek nélkül is vaskos időutazásnak hatott a műsor. 

Woodstocktól Palm Desertig, Hendrixtől a Fu Manchuig. Igazi hamisitatlan retrórock, némi pszichedéliával, zsigeri grúvokkal, meg sok-sok izgalmas feedbackkel és wah-wah pedállal. Az a fajta nüanszmentes, tökéletes félidő volt,  ami után azért rendesen kileng a bólogatás-számláló. Úgyhogy néhány perc pihenő, majd  Dave Wyndorf elemi erejű hangja és a Dopes to Infinity szolgáltatja a bevonulózenét. Addigra egész kellemes teltház van és – főleg  harmincasokból álló – béközép is akad.

Persze ez még mindíg csak kb. öt-hatszáz ember, de akkor is! Legalább összejött.  És megint lehet morgolódni az elmaradt koncertek  miatt, hogyha ez igen, akkor az miért nem?

Visszatérve Dave-re, most mindenki élőben megcsodálhatta, hogy a műfaj harcsabajszú, macsó veteránja a két évvel ezelőtti túladagolás – és tisztulási folyamat – óta  kb. huszonöt kiló túlsúlyt bírt magára kapni. Most leginkább egy latexszel feldúsitott és túlsúlyos fehér rocksztárt alakító Eddie Murphyre hasonlít. Már nem nagyon járja be a szinpadot és többnyire csak alkarból erődemonstrál. Szerencsére az átalakulás a hangi adottságait egyáltalán nem befolyásolta, mert a pasas még így is elementárisan énekel. Legnagyobb segítségnek meg ott áll mellette Ed Mundell, a befelé forduló cingár szólógitáros ideális prototipusa, aki ráadásul még vörös is. A konstans pókerarc ellenére azért iszonytosan dögöseket teker, az elszálósabb részeknél pedig szépen megdolgoztatja a pedálparkot.

Így aztán végképp semmi akadálya annak, hogy összejöjjön az igazi rockandroll buli, best of programmal, vicces kiszólásokkal és közönségénekeltetéssel, ahogy az – különösen a  Spacelord, a Powertrip és a Tractor esetén –  joggal elvárható volt. Sütinek még belefér az American Pie hipnotizált verziója is. Úgy tünt mindenki megkapta amira vágyott, azaz 2-3 izgalmas slágeres és hangos rockzenét.

Annyi búlváros mellékízt még tartogatott az este, hogy az est fellépői közül kettővel lebratyiztunk és Dave Wyndorf-fal összejött az, ami harminc éve Halász Judittal nem: a közös fotó.

A hangulatért köszönet bruce-nak, wovbaggernek és Gergőnek.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Budapestre jön a Monster Magnet! Bár januárban karbantartási munkálatok miatt zárva lesz az A38 Hajó, ettől függetlenül nem áll meg az élet, ha minőségi programokról van szó. Ezért is jelenthetjük be örömmel, hogy hat évvel legutóbbi klubkoncertjét követően a Club 202-be tér vissza ...
Monster Magnet – Súlyos koncert Volt idő, amikor egyáltalán nem volt biztos, hogy lesz még valaha lehetősége az embernek Monster Magnet koncertre mennie. Dave Wyndorf megjárta a poklot és az út hosszú visszafelé. Ennek egyik állomása volt november 19-én a bécsi Arena. Elsőként a n...
Ismét jön a Monster Magnet – méghozzá a legjobb lemezeivel!... A stoner egyik legnagyobb klasszikusa két év után újra Budapesten! A Monster Magnet ezúttal nem új lemezt mutat be, hanem több mint negyedszázados karrierjének talán legjobb korszakát, az A&M kiadónál megjelentetett négy lemezét idézi fel. Hatalm...
  • Hol az a közös fotó?

  • nálam: még nem jutottam odáig, h foglalkozzak velük (talán ma este)

  • én is köszvisz az estét mindenkinek! naggyon baresz volt!