“Pörgök nagyon”

A napokban jelent meg a BKV 40. évfordulójának apropóján Legát Tibor Budapest közösségi közlekedésének múltját, jelenét és kicsit a jövőjét is bemutató könyve, a Közlekedik a főváros. Ennek kapcsán ültünk le egy kávé mellé, hogy elmesélje, hogyan érzi magát most az utolsó magyar playboy.

Mi volt fő inspiráció a könyv megírásakor? Nosztalgia, kritika, vagy a járművek iránti szerelem, egyfajta szakmázás?

Ez nem egy szakkönyv, ez egy olyan album, ami a laikusoknak mutatja be a budapesti közlekedés elmúlt hatvan évét. Ami műszaki szempontból is érdekes, de szerintem várostörténeti, várospolitikai szempontból sokkal izgalmasabb dolog, és engem ez motivált, hogy bemutassuk, hogy a fővárosi közlekedési vállalatok hogyan befolyásolták a mindenkori városképet. Úgy éreztem hiányzik egy átfogó, könnyed hangvételű munka, ami ezt a területet szórakoztatóan mutatja be.

Korabeli sztorik?

Sztorik, anekdoták is vannak benne, igyekeztem az izgalmas epizódokat kiemelni, de szakmailag is alapos munka ez a könyv, Zsigmond Gábor a BKV közlekedési múzeumának igazgatója lektorálta s így talán a közlekedésbarátok sem találnak benne nagy marhaságokat. De ez a könyv nem akar több lenni, mint ami.

A könyvben szereplő képeket hogyan sikerült összeszedni a BKV archívumából? Mekkora ez az archívum?

A BKV-nak hatalmas fotótára van, de rendszerezetlen. Volt a BKV-nak és elődvállalatainak is alkalmazott fotósa, de az archiválással nem foglalkozott senki, így aztán a döbbenetes mennyiségű képanyag vár egy kutatóra, aki kideríti, hogy például mikor készültek ezek a fotók. Ez ilyen szempontból a könyvet is behatárolta, ezért nincsenek képaláírások a könyvben, inkább hangulatos idézeteket tettünk a képekhez. Nem lehet belőni pontosan a készítés idejét, hacsak nem egy átadásról van szó, aminek ismert a dátuma…, vagy a saját fotóimról.

Manapság nem divat szeretni a BKV-t. Neked ez munkaköri kötelességed?

A rendszerváltás utáni BKV helyzete nem könnyű. A Kádár-korszakban a vállalat transzparens szerepet töltött be, fokozottan odafigyeltek a tömegközlekedés színvonalára. Megnyitották a pénzcsapokat a BKV számára, a mostani objektumok nagy része is a 70-es években épült. Míg a cég rendszerváltás utáni történetében a cég rohadt nehéz helyzetbe került, a világon talán csak itt nem működik a hárompillérű támogatás. De én ugyanúgy káromkodom, hogy ha húsz percig nem jön a busz, amikor egyébként az van kiírva, hogy öt percenként jár, de azért sokkal toleránsabb vagyok.

Megfogalmazódott benned konstruktív kritika a történelem tükrében?

Lehet kritizálni az elmúlt 50-60 évet, de a legnagyobb hibákat a XIX. század végén XX. század elején követték el, annak ellenére, hogy Budapest ekkor lett világváros. Például, hogy a hajóközlekedést gyakorlatilag minimális keretek közé szorították a rakpartok beépítésével. Itt van a legszélesebb sugárút kihasználatlanul, és most már olyan tömérdek pénz kellene ennek megváltoztatására, amit egy gazdag város sem engedhetne meg magának.

Az ekkor épült Milleneumi Földalatti is minden erénye ellenére kimondottan szerénynek mondható a maga 4 kilométerével, főleg ha a többi európai nagyváros ’10-es években kialakult hálózatait nézzük. Tehát amíg lett volna rá pénz, az I. Világháború előtt, akkor ezt egyáltalán nem erőltették. Persze 1945-ben, amikor le volt gyalulva a város nem lett volna egy eget rengető feladat egy ilyen hálózatot megépíteni. Meggyőződésem, hogy ez a két dolog, ami megpecsételte a város sorsát, és minden erre vezethető vissza.

Nem láttak előre?

Tervek, nagyszabású tervek mindig voltak, de a villamos-társaságoknak nem állt érdekében egy-egy nagyobb beruházás. Nagyon jól elvoltak a villamosaikkal egészen a II. Világháborúig, mert nem volt akkora forgalom.

Országos kitekintésként lesz egyszer könyv a Magyar Narancsban megjelenő vasútállomás sorozatból?

Ez így ebben a formában még nem merült fel, de lehet, hogy egyszer összeáll egy kötetté, de még nincs olyan sok írás. De ezek inkább szubjektív hangvételű dolgok, ez a fajta vasúttörténet már nem nekem túl sok, nem ásnám bele magam a témába. A tömegközlekedés egy része az életemnek, de ezen kívül van még sok más.

Például a Lidérc! nevű zenekarod. Hogy állnak a dolgaitok?

Nagyon megviselt mindenkit Dönci halála, engem végtelenül, annak ellenére, hogy már nem volt a zenekar tagja. Az ő figurája és jelenléte adott egy markáns arculatot a dolognak, másfelől viszont nagyon beszűkítette a lehetőségeket is. Most van egy billentyűsünk, és velünk lép fel a Záhonyi Enikő is, megpróbáljuk tágítani a határokat. Keressük, hogy hogyan legyen, mert Dönci nélkül nem lehet és nem is akarjuk ugyanazt játszani. Túl akarunk lépni a rockzenei sémákon. Nincs tétje, nem akarunk befutni, e fölött már eljárt az idő, egy erős lemezt szeretnénk készíteni, amit akár az interneten le lehet tölteni.

A cím, a koncepció maradt a tavasszal eltervezett?

Igen, a halottaskönyv… Szeretném ezt végigvinni, egyre-másra készülnek az új számok, és pont ezt érzem, hogy egy olyan konceptlemez jön létre, ami szűk körhöz szól, de számomra száz százalékig vállalható. Ez engem iszonyú boldoggá tesz, s ezen túl karrier álmaim e tekintetben nincsenek. Mert ma Magyarországon egy együttesnek arra sincs nagyon esélye, hogy itthon labdába rúgjon.

És ’86-ban vagy ’88-ban szerettél volna labdába rúgni, a Kézi Chopinnel?

Ne viccelj! 21 évesen? De a mai napig nem jöttem rá, hogy a sikerek ellenére miért nem vált nagyobb zenekarrá a Kézi Chopin. Ha máskor nem a rendszerváltás után, mert többre hivatott volt a banda, de annyira azon múlt minden, hogy egy nagy kiadó szóba áll-e velünk, és az nem jött össze. De ezzel kapcsolatban nincs bennem semmifajta keserűség, a számomra a rockzenéből kimaradt 12 év lehet, hogy ráment volna, most meg jól érzem magam a bőrömben. A zenekarosdi nekem mindentől függetlenül továbbra is hobbi, mert tudom, hogy ebből megélni nem lehet, meg már nem vagyok abban a korban sem, hogy nekem bármiféle ambícióim legyenek ezzel kapcsolatban.

Más most a közeg?

A mai zenekarok sokkal nehezebb helyzetben vannak, mint mi annak idején. Beszűkültek a lehetőségek, másrészt borzasztóan műfajokra orientálódnak, nem az a lényeg, hogy megmondják a tutit, hogy szembehelyezkedjenek valamivel, hanem hogy indie-zenét vagy kocsmazenét játszanak. De ez az élet más területén is így van. Nem is nagyon hallgatok, inkább csak régi zenéket.

A lemez mikor jelenik meg?

A többiek nem akarják hangszerenként stúdióban feljátszani az anyagot, én meg hiszek nekik, biztos jobban fog szólni, úgyhogy most a helyszínt keressük. Talán Zsámbékon egy katonai hangárban, de az is lehet, hogy egy színházteremben vesszük fel, de valószínűleg csak tavasszal. Kérdés, hogy mikor, és hogy lesz-e belőle valami. Én pörgök nagyon, sorra írom a szövegeket. Termékenyebb vagyok, mint a Kézi Chopin idejében, és ezt ki is használom, mert lehet, hogy aztán öt évig meg semmi nem lesz.

Könyvajánló az Olvasóblogon

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Legát Tibor: Közlekedik a főváros Másfél évszázada még konflisok, omnibuszok keringtek Pest-Budán, utána rövid ideig a lóvasút volt a legdivatosabb. De miután 1873-ban létrejött Budapest, világvárossá válását nem csak a hatalmas beruházások, "égbe kiáltó" építkezések, no és az ezek n...
Esterházy Péter – “Semmi művészet” – Felolv... Esterházy Péter legutóbb Dés Lászlóval közösen járt Szombathelyen, még 2005-ben. Most újra itt lesz, hogy meséljen, hogy "szóval tartson" minket. A felolvasóest apropója az író nemrég megjelent új könyve, a Semmi művészet. Időpont: November 22., szo...
Én és a Kistehén Szerintem kevesen vagyunk, akik a zenéknek a nagy részét, amit hallgatunk, saját magunk találtuk meg, bukkantunk rá az interneten, a lemezboltban, egy kósza koncerten pl. egy fesztiválon vagy bárhol máshol. Családunk, barátaink, ismerőseink, környeze...