Vég nélküli végletek

Két éve járt náluk a Scott Kinsey Band, ki lemaradt a frenetikus nu jazzről, az nagy elánnal pótolhatott, vagy ismerkedhetett az eddig ismeretlennel október 28-án az A38 Hajón. A hangulat alapozásáról a KLB Trió ütemei és azok törései gondoskodtak.

Újabb koncert, jazzre hangolódtunk az Artemovszk felé tartva. Csípős hideg a pallón innen és túl, a zenekar próbál, hangfoszlányok, képek nélkül. Piros szövetkorlát, kockás szövetkabát, még egy cigaretta belefér. Lassanként a pirinyó aula csordultig telik, majd a szövet kiold, és irány a gyomor. Előtte aggyal kínálnak, melyen hangolnak az elvetemülésre, Jazz, Vibe, Groove, Soul, Beat, Rhytm, Feel, Improvisation, Jam, Smart music. Az egyen pólók a ruhatárban illedelmesen kuksolnak, míg mi kiválasztjuk szimpatikus kis körasztalunkat a színpad szomszédságában, frissen verbuvált csapatunkkal. A szűrt fényt Richard Bona muzsikája és egy csepp méz töri meg a teában, majd hátradőlve pásztázunk. Az aula embereit jól elnyelte a hajó gyomra – alig vannak, jutunk erre a megállapításra, és újabb zenei sasszékba kezdünk az asztalnál.

Bonától búcsúzunk, Lukács Petát üdvözöljük, ki rögtön egy finom kis tört groove-val indít gitárján. Hogy aztán a többiek is behozzák, Borlai is kegyetlenül odacsap, miközben Kaltenecker Zsolt eszméletlen játékát halljuk. Az első amolyan bemelegítésként hat – tudjuk meg asztaltársainktól, pedig már ettől a finom kis játéktól a padlót megfogtam, de ez még csupán az est eleje. A stílusbeli ugrándozás részeként előbb blues-ból öntenek ránk egy vödörrel, de nem ám a 4/4-es hígításút, hát persze, hogy nem, majd a funk jegyében kalandozunk tovább, ami rávezet a rockosabb vonalra is, hogy rajta maradhassunk egy jó ideig. A precízen szerkesztett váltások, lassítások, és kellő helyen illő csavarások, felpörgetések pedig egy olyan szárnyalást biztosítanak, ami önmagában is megállná a helyét még órákon át, de most nem csupán KLB Trió koncertre jöttünk, ezen estén sokkal többről van szó. Rövid szünet, áthangolás, újratöltés…

A kezdeti kávéházi hangulatra már semmi sem emlékeztet, a hajó megtelt, mindenki megérkezett a fő számra, a Scott Kinsey Band esti koncertjére. A négy etalon, Scott Kinsey, Kirk Covington, Scott Henderson és Matthew Garrison nevének hallatán a hajdani Tribal Tech-et ismerők már felkapták a fejüket. Igen, igen, a g-k nem stimmelnek, valóban, Gary Willis hiányzik a csapatból, ha. De most nincsen semmi ha, ugyanis Scott Kinsey Band koncertre jöttünk, ahol Gary Novak-ot ez alkalommal Matthew Garrison basszer “helyettesíti”, kinek játékától már rögtön az elején padlót fogtunk, leginkább a szólójánál. Alice Csodaországában voltunk, a nyúl ürege pedig baromi mély, ahogyan aztán a szárnyalás sem kihagyhatatlan. A néhol radioheades beütés pedig csak dobott egyet nálam a dolgon, borzongtunk a gyönyörűségtől, és szerintem mindahányan láttuk a vanília égboltot a hajón – egy pillanatra biztosan. Közben a tagok visszatértek, hogy szólóból bandát alkossanak, és a kibontakozást folytassák, nem is akárhogy.

Innen kezdődött csak az elborulás. Scott Henderson őrült futamai a gitárnyakon, Kinsey fantasztikus témái a billentyűkön, Matthew Garrison alázatos és mélyről jövő játéka a Fodera basszusgitáron, mindez Covington lüktető, mindenki lábát megmozgató tempójára. Aki hallotta és látta őket, az sosem felejti el, és a következő koncertjegyért már most sorban állna. A zene szerves része volt a mimika, a játékosság, Covington élvezettől eltorzult arckifejezése, az összekacsintások, csavarások, tekerések, ahogyan lábunk alól egy pillanat alatt húzták ki a talajt, hogy aztán egy varázsszőnyeggel bármerre elvigyenek. A négy zenész szinte önkívületben volt már a koncert végére, Covington a nyelvét nyújtogatta, s hóna alá csapva az ütőket, kézzel állt neki az ütem-adásnak. Kinsey a billentyűkön hasalt, és a laposon lőtte a különböző hangzást, zenét füleinknek, amit még sokáig elhallgattunk volna. Remek koncert volt, szerintem a hajón jelenlévők egybehangzóan állítanák, hogy a következő koncerten is biztosan ott lesznek.