Stadionrock

Ha a múltkor az előzetesben azt írtam, hogy öreg ember nem vén ember, hát akkor még nem mondtam semmit. Tegnap este tisztes családanyák, és szoliddá szelídült családapák bolondultak meg a Queen (fele) és Paul Rodgers üresjáratok nélküli koncertjén. Tévedtem másban is, Mercury szelleme megidéztetett, ám éppen csak annyira, amennyire kell. Rodgerset kár hasonlítgatni a valaha élt mesterhez, egészen más éneklési stílust mutat. Mindenesetre sem tőle, sem a ma már tiszteletreméltó korú Queen tagoktól nem volt kevés a tegnap esti mutatvány. Olyan szinten pumpáltak végig két és fél órát(!), hogy valósággal leszakadt az Aréna teteje.

A kedves gesztusként huszonkét év múltán elénekelt a közönséggel elénekeltetett “távásziszél”, és néhány más szám kivételével gyakorlatilag zúzás volt végig. Na mondjuk volt alapanyag hozzá: egymás után hangzottak el a nagyobbnál nagyobb slágerek. Another One Bites the Dust, I Want It All, I Want to Break Free, Radio Ga Ga, The Show Must Go On, és még hosszan sorolhatnánk. Ha a kocsiban ülve, a tévét nézve, a fodrásznál várakozva nem jöttünk rá az elmúlt évtizedekben, tegnap világossá vált: ezek atomzenék. Mert ütnek. Némely ponton attól féltem, hogy a hév elragadja a takarítónőket, vagy a ruhatáros csajok is bejönnek táncolni.

Pontosan azt kaptuk, amit elvártunk: egy kis érzelmességet, sokkal több pumpálós stadionrockot, a magasban tapsoló kezeket, adrenalint, endorfint, magukról megfeledkező ötveneseket, és izzadó tinicsajokat. A rádióban százezerszer hallott, de soha meg nem unt számokat, professzionális vetítést, látványvilágot, és (majdnem) jól beállított hangrendszert.

Hogy Paul Rodgers nem Mercury, arra rögtön rájöttünk, de tulajdonképpen ez nem is érdekel senkit, csak azt, aki kötekedni akar. Ez egy másik fickó, tessék megemészteni! A Bad Company valamikori énekese rendben van, ezt tegnap megmutatta többször is. És showman. Messze átlagon felüli volt a produkció maga: Roger Taylor parádézása a dobokkal, Brian May gyilkos, sokszor földöntúlivá váló, néha már pszichedelikusba hajló gitárjátéka.

Szóval, amikor azt mondtam, a színpadon világklasszisok lesznek, alighanem nem tévedtem. Klasszikus, populáris, és szívet megdobogtatóan ismerős rockkoncertet láttunk, aminek az avítt molyszag a nyomába nem érhet, mert erre a tempó nem hagy neki egy szemernyi időt sem. Mert ha a Radio Ga Gát, vagy a többit meghallod, a te lábad nem mozdul meg? Ha lehunyod a szemed, te nem látod a kezeket? Na ugye! Ez egy ilyen műfaj. Ők már csak tudják, hogy kell ezt csinálni.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Öreg ember nem vén ember Valaki okos ember egyszer azt mondta, hogy a zenészek nem mennek nyugdíjba, csak abbahagyják, ha már nincs bennük több zene. Na most – a legelvakultabb fanatikusokat leszámítva – nem hiszem, hogy van ember, akiben csak ez a fenti gondolat merülne fel...