Szombat esti csodák

Avalonba jutni sosem volt könnyű, mégis megbirkóztunk a feladattal. A vár, melyet kerestünk, jól rejtve marad az avatatlan szemek elől, annyira, hogy többször is elsétáltunk mellette. De hiába a tökéletes álca, végül megleltük a bejáratot és bebocsáttattunk a bárdok szombat esti versengésének színterére.

Behatoltunk tehát az erőd mélyébe, ahol is tágas küzdőteret, kényelmes ülőalkalmatosságokat és egy méretes söntést fedeztünk fel nyomban. Az úri közönség a muzsikusbajnokok tornájára szomjasan gyülekezett, így a kezdésig hátralévő időben kupák csörrenésével fűszerezett beszélgetések és nevetések hangja visszhangzott a fellépti emelvény előtt. Frissítőként magunkhoz vételezvén némi italokat ürítettük poharainkat, majd figyelmünket a Pozvakowski lantosainak játéka kötötte le.

Apait-anyait beleadva vezették fel szerzeményeiket, melyek hangzása kezdetben hagyott maga után némi kívánnivalót. Kis idő múltán azonban a terem távolabbi végén található zenecsiholó gépezet mögötti szerzetes varázslatai hatni kezdtek és kristálytisztává változtatták a megszólalást. Való igaz, a muzsikás barátok zenéjének átéléséhez türelem, idő és átszellemültség szükségeltetik, de az Úr folyó havának harmincadfeledik estvéjén mindhárom elem vonatkozásában szerencse kísérte a nemes nézősereg próbálkozásait. A harmadik tétel környékén már nem lehetett nem az együttesre figyelni, a tömör hangzású, energikus játék hallatán talán még a halottak is fordultak egyet nyughelyeik mélyén. Az elmélyülést segítendő egy társuk valamiféle bűvös camera obscura segítségével rajzolt különös és egyedülálló képeket a falakra, valamint a színpadon és az előtte lévő emberekre is. Egy szó, mint száz: az odafigyelést megkívánó, ám azt alaposan megháláló előadást kaptunk a Pozvakowskitól, ami becsületére válna bármely, kezébe lantot vagy dobütőt vevő zenésznek.

Pár pillanatnak tűnt az átszerelés és máris a Stereochrist négyese taposta a világot jelentő deszkákat, ki a szuszt magukból, meg persze belőlünk. Mi tagadás, zeneileg az ő világuk áll legközelebb hozzám és bár már nem egy alkalommal volt szerencsém látni őket, lélekben most is egy jó kis döngölősré számítottam. Nem kellett csalódnom, hisz’ igazi déli misét celebráltak, amiben megvolt minden erősségük.

Ütős nótáikat csutkáig tekert hangerőn, jókedvvel adták elő és látszott rajtuk, hogy szeretik az élőzene ízét. A közönség lelkesen üdvözölte szerzeményeiket, Avalon összes zarándoka hevesen bólogatott. A röpködő riffektől a levegő összesűrűsödött, a húrok között kékesen izzó szikrák pattogtak. A megvadult bivalyként öklelő zúzások sorába szervesen és logikusan illeszkedett a stílus egyik ősforrásaként tisztelt Down egy dalának átdolgozás. Napkeltéig halgattuk volna őket, de elődjükhöz hasonlóan számukra is negyven perc adatott a szigorú várnagy részéről. Nem mellesleg le a kalappal és vivát a mesterdalnok frontembernek, aki “torokgyulladás-effekttel” (© by monosatan) úgy nyomta végig, ahogy más még anélkül sem tudná.

Utolsóként a magukat Caspianről elnevező külhoni kobzosfogat következett. Egyetlen énekelt hang nélküli, ellenben a dob és basszus mellett megszokott kettő helyett három hathúrossal felvezetett orgiájuk boszorkányos csáberővel hatott mindannyiunkra, jól irányított nyílvesszőkként megcélozván zsigereinket és szívünket egyszerre. Lehengerlő erővel nyűtték hangszereiket és hangfüggönyeikkel távoli tájak hívogató regéit suttogtak fülünkbe.

Koncertjük nem tagozódott a megszokott számonkénti felosztásra, hanem egyetlen végtelennek tűnő, szikrázó fergetegben söpört el, miközben saját belső rendszerét követve árapályszerűen erősödött, vagy gyengült. Egyszer-egyszer lopva végigsandítottam a körülöttem állókon, de ugyanazt láttam mindegyik arcon – a muzsika teljes átélésének örömteli pillanatait. A ritmusok és dallamok névadójukhoz méltón elementárisan buggyantak elő az öt bárd kezei közül, amivel hallgatóságukat az egekig emelték és ott is tartották kerek hetven percen át. Egy új darabot is megmutattak készülő, következő dalgyűjteményükből, a majd kaptunk egy altatódalként induló, ám stílusuk végső határáig merészkedő ráadást. Legvégül spontánul ható össznépi dobolás és cintányérpergetés hozta el a búcsú pillanatait, miután pár percig mindenki mosolyogva tapsolt és éljenzett Avalon háromszoros csodát látott csarnokában.

A Caspian dalnokai ígéretet tettek új kompozícióik napvilágot láttát követő utáni visszatértükre, így zarándoklatunk derűs előrelátásra okot adó reményekkel zárult. A csarnok gazdáinak pedig sokszoros kardcsörgetés a békés hazautat biztosító, éjszakai különkordéért!

 

  • ott voltam… állítólag…

  • ffc, csak nem te locsoltad szét a nézőtéren a vébékát vagy mit? :OP

  • ööö…nem…nem hiszem.
    ilyeneket nem szoktam csinálni/inni.
    maximum magamat locsoltam le fröccsel.
    állítólag koncert végén odamentem makó dávid-hoz és egy pacsi kíséretében vigyorogva közöltem vele, hogy “hogy én téged mennyire utállak!”
    erre mondjuk a mai napig keresem a magyarázatot.
    /valamit biztos belekevert valaki az italomba. csak ez lehet. jaja, nem vagyok hibás/

  • monosatan

    de az is mondtad, hogy szeretsz is, úgyhogy ennek sokal jobban ötülrtm, mintha csak szeretnél:-)

  • húúúú, ez egyre rosszabb lesz. nem akarok többet tudni arról az estéről 🙂

  • delomar

    Egen, ffc barátommal kicsit eláztunk. Tudjuk be ennek ezt a szeretlek-utállak dolgot. 🙂 Amúgy nagyon jó koncertek voltak, köszi.

  • oszoljanak kérem, nincs itt semmi látnivaló

  • ott voltam… állítólag…

  • ööö…nem…nem hiszem.
    ilyeneket nem szoktam csinálni/inni.
    maximum magamat locsoltam le fröccsel.
    állítólag koncert végén odamentem makó dávid-hoz és egy pacsi kíséretében vigyorogva közöltem vele, hogy “hogy én téged mennyire utállak!”
    erre mondjuk a mai napig keresem a magyarázatot.
    /valamit biztos belekevert valaki az italomba. csak ez lehet. jaja, nem vagyok hibás/

  • húúúú, ez egyre rosszabb lesz. nem akarok többet tudni arról az estéről 🙂