Őszi cseresznyevirágzás

Próbáról előadásra, előadásról előadásra változik a Cseresznyéskert. Persze nem csak az előadás, de én, mint befogadó is változom, minden alkalommal más hangulatban ülök be. Szerdán például Lopahin fogott meg a leginkább.

Szomorú sors az övé.

Első pillantásra azt gondolhatnánk, hogy a hapsi túl magasra kapaszkodott fel az uborkafán, de ez nem igaz, a II. felvonásra már kezd kibontakozni az ő tragédiája is. Mert mindig tragédia az, ha egy tehetséges és szorgalmas ember elrontja az életét – vagy ha egy tehetséges és szorgalmas ember élete elromlik – ez igaziból szinte mindegy is. Lopahin tragédiáját az okozza, hogy minden okossága ellenére sem tud felülkerekedni a saját kisebbrendűségi érzésén. Hiába lesz saját erejéből gazdag, hiába lesz művelt, hiába fogadja be a társaság, a szive legmélyén nem tud szabadulni a gyermekkori megaláztatások emlékétől és a félelemtől, hogy lenézik a származása miatt. Az üzleti életben ezek a gátlások nem zavarják, sőt, inkább ösztönzik, a magánéletét azonban gúzsba köti, soha, soha az életben nem lesz boldog. Tán jobb is, hogy nem tudnak összejönni Váljával. Egy ilyen súlyosan sérült ember mellett csak tönkremenni lehet, de legalábbis pár év alatt iszonyatosan belefáradni abba, hogy napról napra bizonygatni kell neki hogy egy szerethető, értékes ember. Én legalábbis biztos, hogy kikészülnék egy ilyen férfi mellett.

A többieket valahogy nem tudom enniyre szivből sajnálni. Ők vagy buták, vagy lusták, vagy semmire se jó emberek, vagy még előttük a jövő, vagy már leélték az életüket. Szóval az ő boldogtalanságuk nem olyan nagy tragédia, mint Lopahiné.

Legalábbis ezt éreztem múlt szerdán. Október 29-én és november 17-én, valamint 19-én lesznek még előadások, kiváncsi vagyok, arról milyen érzésekkel fogok kijönni.

Aki szeretné megnézni, néhány jegyet még kaphat a masikszinhaz@poli.hu e-mail cimen.