Katonadolog (James Blunt, Papp László Budapest Sportaréna)

Egy James Blunt-koncert akár tökéletes apropó is lehetne az ún. “közízlés” és a “magasabb kultúra” jelenlegi helyzetén való parttalan kesergésre, de egyrészt ezek a fogalmak pont annyira hülyék, mint azok, akik kitalálták őket, másrészt Zsémsz pesti fellépésével az égadta világon semmi gond nem volt.

Így utólag belegondolva igazán hálásak lehetünk a szervezőknek, hogy előrelátóan eleve leharmadolt Arénában gondolkodtak a jegyeladás kezdetén, hiszen – a tavalyi, vérciki Muse-fiaskóval ellentétben – James Blunt eddigi munkásságához pont egy ilyen, a lehetőségekhez képest intim koncerthelyszín illik a legjobban. Aki experimentális
őrületet, zenei katarzist és tizenötezer, extázisban tomboló embert szeretett volna látni, valószínűleg úgysem vett jegyet, a maradék viszont pont megtöltötte az Aréna diszkrét fekete függönyökkel megkurtított fennmaradó részét, így biztosítva a sikeres élő fellépéshez elengedhetetlen kritikus tömeget. Bár a jóelőre nagy biztonsággal megtippelt feminim többség természetesen realizálódott, meglepő módon férfiak is akadtak bőven, bár a legtöbben inkább barátnőjüket elkísérő, gáláns lovagoknak tűntek, mintsem a sármos brit trubadúr elvakult rajongóinak. Az előzenekar hálátlan szerepét ezúttal a londoni The Bishops kapta, akik viszont maximálisan kihasználták a rendelkezésükre álló csekély időt. Minden hipster sallangtól mentes, legtöbbször a tradicionális beat (illetve néhol a freakbeat) felé kacsingató, pofonegyszerű gitárpopjuk kifejezetten kellemes meglepetés volt. “Jobbak, mint James lesz”  – jegyezte meg a barátnőm némi szarkasztikus éllel, és én sem tagadhatom, hogy előzetesen valamelyest kételkedtem a Blunt
antológiájának kilencven százalékát jelentő érzelmes balladák élő interpretációjának működőképességében. Hogy végül mégis megkönnyebbülten lélegezhettem fel, az egyrészt a fentebb taglalt szerencsés helyszínválasztásnak, másrészt a rendkívül profi módon felépített, abszolút hibátlan produkciónak köszönhető.

Mert ha egy nemzetközi hírű előadó szemmel láthatóan mindent megtesz, keményen megdolgozik azért, hogy a közönség tényleg igényes és szórakoztató előadást kapjon a pénzéért és ezen törekvését siker koronázza, akkor még azoknak sem lehet egy szava sem, akik egyébként – hozzám hasonlóan – nem szimpatizálnak túlzottan az említett előadó munkásságával. James Blunt pedig pont ezt csinálta: pózolt, ijesztően grimaszolt (na jó, ezt valószínűleg nem direkt), kommunikált, magyarul mondta, hogy “köszönöm”, futkározott ide-oda, a trendnek megfelelően eljátszott pár zongorás számot a közönség soraiban is, nem mellesleg pedig végig rohadt jól énekelt. A hozott anyagból dolgozunk elvének meglehetősen szűkös keretei között is sikerült a lehető legkevesebb üresjárattal végignyomni a koncertet, a pörgősebb (értsd: középtempós) számok ütősebbek lettek, a slágerek eloszlása pont megfelelő volt, a kivetítőkön futó videóbejátszások és a meglepően grandiózus fények pedig gondoskodtak arról, hogy a laposabb periódusok alatt is mindig lehessen mire figyelni.

Néha még a James Blunt esetében egyáltalán nem alapkövetelménynek számító katarzis is látótávolságon
belül került, legerőteljesebben ráadásul pont a lemezen kifejezetten a gyengébb darabok közé tartozó “I Really Want You” hátborzongató csendben előadott nyitányánál. A profi session-zenészekből álló kísérőzenekar éppen annyira volt jól fésült, hogy azért egy pillanatra se nyomja el a frontember egyéniségét (bár úgy vettem észre, hogy a körülöttem álló lányokra a dobos is meglehetősen mély benyomást tett), az ízlésesen rövid szólókon és néhány vicces zenei megoldáson – például a “So Long Jimmy” kíséretének nyilvánvaló Doors-utalásain – túl mindenki becsülettel tette a dolgát. A hajdanán NATO-békefenntartóként tevékenykedő Blunt Koszovóban készült privát videóiból is kaptunk egy
kis ízelítőt a “No Bravery” alatt, és tényleg hihető, hogy az énekes valaha katonatiszt volt, mert abban, ahogy csendre intette a közönséget, volt valami, amitől az ember úgy érezte, biztos ami biztos, jobb engedelmeskedni.

Persze mindennek ellenére simán lehetne egy cinikus, lekicsinylő, mégis tökéletesen alátámasztható beszámolót írni ugyanerről a fellépésről – nem kétlem, hogy sokan meg is teszik majd – hiszen amit Blunt csinált, az csupán a kötelező koncert-etikett hibátlan betartása volt, más szóval nem csinált semmi különöset, de ezt igazán botorság lenne számon kérni rajta, hiszen a közönség nyilvánvalóan megkapta, amiért jött, és ahogy egy Jirí Menzel-filmet sem elegáns a csekély számú speciális effekt miatt lehúzni, úgy James Blunt szombati teljesítményét sem érdemes a kiszámíthatóság miatt kritizálni.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

James Blunt az Arénában! Október 25-én, szombaton a Papp László Budapest Sportaréna vendége lesz napjaink egyik legnépszerűbb gitáros-énekes-dalszerzője, James Blunt. Aki az érzelmes férfiromantika és a giccs határán okosan balanszírozó, igényes popdalokat és jól ismert slág...
Akit mindenki ismer, de mégsem ugrik be róla semmi – James Blu... Mind úgy gondoljuk, hogy ismerjük James Bluntot. Mégis azok számára, akik valamiért nem lennének biztosak a dolgukban, jöjjön egy rövid áttekintés. Tidworthban, egy katonai kórházban jött világra. Harrowban, majd Bristolban tanult. Négy éves katonai ...
Az ősz 20 pillanata – az előttünk álló fél év legizgalmasabb koncert... Pár napja hivatalosan is lezártuk a nyári fesztiválszezont, és most arccal az őszi klubkoncertek felé fordulunk. Aztán szépen egy zsepiért nyúlunk és felitatjuk szánk széléről csorgó nyálunkat, ugyanis minden komolyabb kutakodás és zenebuziskodás nél...