Katonadolog (James Blunt, Papp László Budapest Sportaréna)

Egy James Blunt-koncert akár tökéletes apropó is lehetne az ún. “közízlés” és a “magasabb kultúra” jelenlegi helyzetén való parttalan kesergésre, de egyrészt ezek a fogalmak pont annyira hülyék, mint azok, akik kitalálták őket, másrészt Zsémsz pesti fellépésével az égadta világon semmi gond nem volt.

Így utólag belegondolva igazán hálásak lehetünk a szervezőknek, hogy előrelátóan eleve leharmadolt Arénában gondolkodtak a jegyeladás kezdetén, hiszen – a tavalyi, vérciki Muse-fiaskóval ellentétben – James Blunt eddigi munkásságához pont egy ilyen, a lehetőségekhez képest intim koncerthelyszín illik a legjobban. Aki experimentális
őrületet, zenei katarzist és tizenötezer, extázisban tomboló embert szeretett volna látni, valószínűleg úgysem vett jegyet, a maradék viszont pont megtöltötte az Aréna diszkrét fekete függönyökkel megkurtított fennmaradó részét, így biztosítva a sikeres élő fellépéshez elengedhetetlen kritikus tömeget. Bár a jóelőre nagy biztonsággal megtippelt feminim többség természetesen realizálódott, meglepő módon férfiak is akadtak bőven, bár a legtöbben inkább barátnőjüket elkísérő, gáláns lovagoknak tűntek, mintsem a sármos brit trubadúr elvakult rajongóinak. Az előzenekar hálátlan szerepét ezúttal a londoni The Bishops kapta, akik viszont maximálisan kihasználták a rendelkezésükre álló csekély időt. Minden hipster sallangtól mentes, legtöbbször a tradicionális beat (illetve néhol a freakbeat) felé kacsingató, pofonegyszerű gitárpopjuk kifejezetten kellemes meglepetés volt. “Jobbak, mint James lesz”  – jegyezte meg a barátnőm némi szarkasztikus éllel, és én sem tagadhatom, hogy előzetesen valamelyest kételkedtem a Blunt
antológiájának kilencven százalékát jelentő érzelmes balladák élő interpretációjának működőképességében. Hogy végül mégis megkönnyebbülten lélegezhettem fel, az egyrészt a fentebb taglalt szerencsés helyszínválasztásnak, másrészt a rendkívül profi módon felépített, abszolút hibátlan produkciónak köszönhető.

Mert ha egy nemzetközi hírű előadó szemmel láthatóan mindent megtesz, keményen megdolgozik azért, hogy a közönség tényleg igényes és szórakoztató előadást kapjon a pénzéért és ezen törekvését siker koronázza, akkor még azoknak sem lehet egy szava sem, akik egyébként – hozzám hasonlóan – nem szimpatizálnak túlzottan az említett előadó munkásságával. James Blunt pedig pont ezt csinálta: pózolt, ijesztően grimaszolt (na jó, ezt valószínűleg nem direkt), kommunikált, magyarul mondta, hogy “köszönöm”, futkározott ide-oda, a trendnek megfelelően eljátszott pár zongorás számot a közönség soraiban is, nem mellesleg pedig végig rohadt jól énekelt. A hozott anyagból dolgozunk elvének meglehetősen szűkös keretei között is sikerült a lehető legkevesebb üresjárattal végignyomni a koncertet, a pörgősebb (értsd: középtempós) számok ütősebbek lettek, a slágerek eloszlása pont megfelelő volt, a kivetítőkön futó videóbejátszások és a meglepően grandiózus fények pedig gondoskodtak arról, hogy a laposabb periódusok alatt is mindig lehessen mire figyelni.

Néha még a James Blunt esetében egyáltalán nem alapkövetelménynek számító katarzis is látótávolságon
belül került, legerőteljesebben ráadásul pont a lemezen kifejezetten a gyengébb darabok közé tartozó “I Really Want You” hátborzongató csendben előadott nyitányánál. A profi session-zenészekből álló kísérőzenekar éppen annyira volt jól fésült, hogy azért egy pillanatra se nyomja el a frontember egyéniségét (bár úgy vettem észre, hogy a körülöttem álló lányokra a dobos is meglehetősen mély benyomást tett), az ízlésesen rövid szólókon és néhány vicces zenei megoldáson – például a “So Long Jimmy” kíséretének nyilvánvaló Doors-utalásain – túl mindenki becsülettel tette a dolgát. A hajdanán NATO-békefenntartóként tevékenykedő Blunt Koszovóban készült privát videóiból is kaptunk egy
kis ízelítőt a “No Bravery” alatt, és tényleg hihető, hogy az énekes valaha katonatiszt volt, mert abban, ahogy csendre intette a közönséget, volt valami, amitől az ember úgy érezte, biztos ami biztos, jobb engedelmeskedni.

Persze mindennek ellenére simán lehetne egy cinikus, lekicsinylő, mégis tökéletesen alátámasztható beszámolót írni ugyanerről a fellépésről – nem kétlem, hogy sokan meg is teszik majd – hiszen amit Blunt csinált, az csupán a kötelező koncert-etikett hibátlan betartása volt, más szóval nem csinált semmi különöset, de ezt igazán botorság lenne számon kérni rajta, hiszen a közönség nyilvánvalóan megkapta, amiért jött, és ahogy egy Jirí Menzel-filmet sem elegáns a csekély számú speciális effekt miatt lehúzni, úgy James Blunt szombati teljesítményét sem érdemes a kiszámíthatóság miatt kritizálni.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Leteszi a seggét, a földre ülteti… – James Blunt koncertkritik... Énekli majd Bérczesi Robi pénteken a Pecsában a Hiperkarma visszatérő koncertjén (amin mi is ott leszünk, of korsz), de jelentem engem tegnap már leültetett bizonyos James Blunt. Figyelj, elmondom, hogy esett. Hétfőn koncertre menni  milyen? Mint f...
James Blunt az Arénában! Október 25-én, szombaton a Papp László Budapest Sportaréna vendége lesz napjaink egyik legnépszerűbb gitáros-énekes-dalszerzője, James Blunt. Aki az érzelmes férfiromantika és a giccs határán okosan balanszírozó, igényes popdalokat és jól ismert slág...
Az ősz 20 pillanata – az előttünk álló fél év legizgalmasabb koncert... Pár napja hivatalosan is lezártuk a nyári fesztiválszezont, és most arccal az őszi klubkoncertek felé fordulunk. Aztán szépen egy zsepiért nyúlunk és felitatjuk szánk széléről csorgó nyálunkat, ugyanis minden komolyabb kutakodás és zenebuziskodás nél...
  • EVELIN SZEKACS

    nagyon szeretem james-t.en nem voltam a koncerten de aki volt az azért ment mert nagyon szereti ot.ezért bizti hogy jo dolog volt ez szamara , sot szuper!