Kedden a Trafóba vettük az irányt, hogy megnézzük a Sunday Fury és a Room of the Mad Robots koncertjeit, amit sikerült is abszolválni néhány sörrel és random felbukkanó ismerős arcokkal tálalva. A népsűrűség nem volt nagy, ami miatt a hangulat családias volt, a pultnál pedig nem volt sor, viszont a hanggal némileg meg kellett küzdeni, ha az ember csak azért is élvezni akarta a zenét.
A helyi sörcsap tesztelését néhány körben el kellett végezni, mire elkezdődött az első hallgatnivaló, amiről persze mi tehetünk, mert korán érkeztünk, de legalább el lehetett addig is mélázni a Trafó Bár Tangón, ahol már jó rég jártam, és biztos, hogy nagyon nem gitárzenei bulin. Ami azt illeti, ez előtt csak elektronikát hallottam itt, úgyhogy kíváncsi voltam, hogy hogyan szólal majd meg a rock and roll, és hát nem úgy tűnt, hogy ezt a helyet erre találták ki. Hangosnak hangos volt, ütött is, csak épp egy kicsit nagyobbat, mint kéne, és inkább volt fülsértő, mint kellemes, a hangszerek pedig teljesen összefolytak, nem igazán lehetett kivenni, hogy ki mit játszik. Azért a hangulat rendben volt, először a Room of the Mad Robots játszott.
Lelkesek a srácok, az kétségtelen, és az is baromira látszik és hallatszódik, hogy milyen együttesekkel van telerakva a lemezpolc. Viszont vagy túlcsordult ez a drukk, vagy egyszerűen csak többet kell gyakorolni a színpadi jelenlétet, de ha az ember tökös metálfejnek akar látszani, akkor akármennyire is természetesen jön, az idétlenkedést nem kellene erőltetni. A majomimitálás és vicces arcok, amiket az énekes produkált időről-időre ki tudtak billenteni abból, amit a zene épp elkezdett volna éreztetni. Az alap egy nagyon fasza, kemény rock, ami a szintivel (amiből néha layerek, néha sample-ök szóltak) talán a Fear Factory-ra emlékeztet, egy ének nélküli számban pedig, amikor tényleg elszállt a billentyűs, már-már art metalosra vették a figurát. Ezek a szabadjára eresztett, hallhatóan természetesen szóló részek voltak a legjobbak, aminek talán jót tett volna, ha az énekes tudja vagy meri kiereszti a hangját. (Vagy mondhatnám, hogy bele, mert ugye utóbbi esetben pont instrumental volt.) Végülis rendben volt a banda, azt mondom, van még hova fejlődni, de legalább van mire építkezni. Annyit tennék még hozzá, hogy a polcon ülő, figyelő tekinteteknek ne akarjanak annyira megfelelni, mint inkább azt játszani, ami tényleg zsigerből jön. (Szerintem.)
Másodiknak lépett színpadra a Sunday Fury, amit sikerült már korábban is hallani élőben, akkor az After Music Clubban nagyon jót rokkoltak, végig bólogattunk, benne voltak a legjobb southern témák és ritmus, amit csak az ember kívánhat. A szintet hangulatban most is hozták, mert az arcukra volt írva, hogy mennyire legbelülről szól az, amit hallunk, és ez mentette meg egyedül a koncertet. Legalább három-négy számon keresztül kitartott a hatás, és addig csak vigyorogni és velük együtt bólogatni lehetett, aztán elfogyott a lelkesedésből felszívott szusz, és főleg miután egy percre kimentem a teremből, majd visszajöttem, már nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy megütötte a fülem, hogy valójában mennyire éktelenül szól a zene. A hangképben egyrészt nagyon sok volt a magas, másrészt hiába volt nagyon hangos, mégsem hallottam igazán, hogy melyik hangszerből mi szól. Azok a számok voltak a leginkább élvezhetőek, amikben a ritmus volt a lényeg, de a jó kis gitártémák már többnyire elvesztek valahol a kásában. Ezért nagy kár volt, de még így is végighallgattuk, és végeredményben egy jó együttesekből és neccesen szóló hangcuccból álló közepest vittünk haza.
Ők zenéltek:
Következő Tues-DIE buli:
- 2008. október 21., Trafó Bár Tangó
A Losing Season
Megazetor
As Hearts Bleeding