“A skatulyázhatatlanok skatulyája”

A Pelican budapesti fellépése előtt a gépezet meghajtásáért felelős négy kerék közül Trevor de Brauw
gitárossal beszélgettünk az előző lemez fogadtatásáról, az új készítéséről, globalizációról, világnézetről és életszemléletről a visszhangok városában.

Először jártok Kelet-Európában?

Még nem volt erre túl sok eshetőségünk, a környéken korábban a lengyelországi Wrocławban léptünk fel, illetve természetesen Bécsben és Prágában, ahol harmadjára voltunk tegnap, aztán egy kicsit távolabbra Athénban, Görögországban, de konkrétan errefelé ez az első alkalom. Máshová itt most nem megyünk, reméljük, legközelebb lesz időnk Romániára, Horvátországra, vagy Szlovákiára is.

Talán már jövőre várható a következő turné, hiszen eddig két évente jelent meg albumotok és a legutóbbi tavaly. Van ennek a spekulációnak bármi alapja?

Terveink szerint ősszel jön ki az új anyag, még írjuk és bár addig még bármi történhet, mégis az a legvalószínűbb, hogy tartani fogjuk a saját magunk számára szabott határidőt.

Hogyan szereztek zenét? A 2007-es City of Echoes kapcsán többször elhangzott, hogy utazás közben született, annak a tapasztalatait örökítette meg. Ez eltért a bevett módszeretektől, inkább stúdióban dolgoztok?

Régebben először általában kisebb csoportokban munkálkodtunk, majd szélesebb körben megmutattuk egymásnak ezeknek az eredményét. A City of Echoesnál már nem ugyanott éltek a tagok és nem tudtunk úgy, annyiszor összejönni próbálni, mint azt megelőzően. Jellemzőbb lett, hogy valaki felhoz egy ötletet, struktúrát és azt aztán közösen megforgatjuk. Most van bőven új alapanyag, főleg Laurent-től, de Bryan is kitalált pár témát.

Ha már szóba került a lemez, mesélnél a City of Echoes koncepciójáról? Nem hívnálak benneteket környezetvédelmi aktivistáknak, de köztudomású globalizációkritikátok a városok, az életmód uniformizálása ellen emel szót.

A korong leginkább arról szól, amit az USA-ban turnézva tapasztaltunk. Csodálatos, üres, tiszta területeket, valóban nagy távolságokat szelsz át és gyönyörű, egyedi, nagyon jellegzetes és jellemző tájakat látsz, mindig tudod, hol jársz. Majd megérkezel egy nagyvárosba és szinte egy egyedi sajátosságot sem találsz. Talán erős megállapítás, de ennek ellenére van valóságalapja: mindenhol Wall-Mart bevásárlóközpontokba, Taco Bell, Kentucky Fried Chicken, McDonald’s gyorskajáldákba ütközöl, mintha mindig ugyanabban a városban lennél. Ez hatással van Európára is, például ezen a koncertkörúton megfordultunk az Egyesült Királyságban, ahol a Tescóban vettünk harapnivalót, majd tegnap Prágában a Tescóban vásároltunk kaját, ma megérkeztünk Magyarországra, ahol ennek előtte sohasem jártunk és kiket láttunk? Embereket Tesco szatyorral. Amikor fiatalabb voltam, mondjuk tinédzserkoromban, mindent megadtam volna azért, hogy többet utazhassak. A családomnak minden ország teljesen új, felfedeznivaló kultúrát jelentett. Szerencsére a lehetőségeim száma megnőtt, emellett sokat fejlődött a közlekedés, könnyebb eljutni bárhova. A modern világot saját technikája teszi kisebb hellyé – jó, de rossz értelemben is. A City of Echoes koncepciójának hangsúlyos része e konfliktus felismerésének az érzése. A globalizáció kétélű fegyver, pozitív és negatív aspektusai egyszerre működnek, mert egy punk, vagy metal banda joga bárhonnan az USA-ból, hogy kritizálja, ugyanakkor a vívmányainak köszönhetően tud eljönni Magyarországra játszani erről azoknak az embereknek, akik már ismerték a zenéjét az ideérkezése előtt, szintén a globalizációnak hála.

Ettől függetlenül optimista zenekarnak tartanak bennetek. Kritizáltok, de a muzsikátok hangulatából árad a felemelő, reményt adó, biztató energia.

Így van, a dalok formába öntése közben, a közös út és zeneszerzés tükrében, annak ellenére, hogy számtalan akadályt kellett leküzdenünk, azzal szembesültünk, hogy ez egy életre szóló kihívás és óriási élmény volt. Esélyt kaptunk arra, hogy olyasmit kezdjünk a sorsunkkal, amire a legtöbb embernek kilátása sincs. Végeredményben persze, hogy nagyszerű érzés, ha meg tudod osztani a művedet nem csak a közvetlen barátaiddal, hanem tömérdek emberrel a Föld minden szegletéről. A zenéhez, általában bármilyenhez pozitív, reményteli érzelmek kapcsolódnak. Ez egy feltétlenül csodálatos időszak a pályafutásunkban, ezért vagyunk reményteljesek. Egyébként nem tartjuk magunkat politikailag erős együttesnek. Csak megfigyeléseket tettünk, miközben rengeteg helyet bejártunk. Azért nyilatkoztunk arról, amiről a hanglemezeink szólnak, mert dalszövegeink nincsenek, ám informálni akartuk a hallgatóinkat a mondanivalónkról. Szeretnénk azt hinni, hogy inspirálunk másokat, hogy az ijesztő méreteket öltő globalicázió ellenére eljut az üzenetünk hozzájuk és tudatjuk velük, senki sincs egyedül, lehet találni valamit, ami egyesít bennünket. Ez pedig a zene egyetemes nyelve.

A két első hangzóanyag után jópáran fanyalogtak a City of Echoes hallatán. Ti magatok a “pop” lemezeteknek hívtátok. A készülő album visszatér-e a gyökereket jelentő számhosszakhoz?

Úgy gondolom, a popról szóló kijelentést teljesen félreértelmezték azzal, hogy műfaji szempontból szó szerint értették, ami nonszensz. Ez még mindig instrumentális zene, még mindig nagyon érzelemgazdag és kifejező, nem csak a pop felszínességéhez képest. Ettől elvonatkoztatva az a folyamat, ami a City of Echoes-on kezdődött, részben folytatódni fog. Az egész nem úgy történt, hogy megterveztük, a korábbi dolgainkhoz képest kevésbé hosszúakat fogunk alkotni, csak így alakult és kész. Régebben igazán terjedelmes szerzeményeink voltak és ahogy fejlődtünk, rájöttünk, hogy mindig ugyanazt a 10-12 variációt használjuk a szerkezetük kialakításánál, ahelyett, hogy rövidebb formában, egyszerűbben oldottuk volna ezt meg. A City… dalai ugyanolyan változatosak, mint bármelyik az Australasián, vagy a The Fire in Our Throats Will Beckon the Thaw-n, csupán összeszedettebbek, jobban fókuszáltak azoknál. Az őszi felvételek közül néhány talán valamivel nagyobb lélegzetű lesz náluk, de nem ez a jellemző.

Szoktatok új ötleteket kipróbálni koncerteken, még a rögzítésük előtt?

Két új számot tervezünk ma este játszani. Vannak, amelyek egy ideje a műsorunk részét képezik. Mindig az egész fellépésben gondolkodunk. Ha van olyan elképzelésünk, amit elég jónak érzünk ahhoz, hogy a régiekkel együtt játsszuk, nem habozunk. Emellett teljesen máshogy szól a próba, a színpad és a stúdió. Minél több különböző környezetben hallod a dalt, annál könnyebb tovább dolgoznod rajta, mielőtt felveszed. Mindig jobb élőben is gyakorolni.

Eredetileg chicagóiak vagytok, de mint említetted, felesben már Kaliforniában éltek. Mennyire nehezíti ez meg a próbák, a közös dalszerzés megszervezését?

Ez egyre inkább bonyolulttá válik, viszont mivel igazán sűrűn játszunk és emiatt valójában egyfolytában együtt vagyunk, annyira nem vészes a helyzet. A turné előtt már találkozunk, az időt ismétlésre, gyakorlásra használjuk, de nem csak a koncertekre összpontosítunk, az új anyagot is gyúrjuk. Aztán van egy nagy szünet a bulik között, amikor szétválunk és nem egy csapatban utazunk a lakóhelyünkig, ahol feltöltődünk és pihenünk.

A post-metal, vagy sludge címkézést nem kedveled. Egyszer azt mondtad, közelebb áll hozzátok a punk és hardcore. Az attitűdöt értetted ez alatt?

Nem igazán hiszem, hogy az együttes valaha ugyanolyan lesz, amilyen annakidején volt. Indulásunkkor mind a négyen különböző hardcore bandák tagjai voltunk, de említhetném a mostani másik formációnkat, a Tuskot is, amelyben a Pelican háromnegyede játszik és jóval több köze van az ilyesfajta stílusbeli eredetünkhöz. Persze ugyanabból a körből sokan származnak, akikkel egyszerre kezdtük. Nem volt saját színterünk, együtt léptünk fel metal showkon, metal közönség előtt, sőt a chicagói indie közösség szintén eljárt mindnyájunk koncertjeire. Abban az időben sok állásfoglalást tettem azokról, akikkel közösséget éreztem, ez is ennek volt tudható. Értem, min mentünk keresztül, sosem felejteném, honnan jöttünk, a punk mentalitásunkat, de zeneileg mindnyájunkat sok másfajta benyomás ért.

Ifjú zenészként, zeneszerzőként téged mi fogott meg, mi befolyásolta a pályádat művészként?

A Godflesh, az Earth, a My Bloody Valentine és sok-sok underground társaság. Mint mindenki, mi is próbáljuk a saját hangzásunkat kialakítani, a saját utunkat meglelni, de a különböző zsánerek különböző albumain keresztül ért hatások letagadhatatlanok.

Nem tartod tehát a Pelicant a post-rock szcéna részének?

Nincs értelme ilyesmin rágódni, “egyszerűen” nívós minőséget kell összehozni, az mindennek a mércéje. Játszottunk együtt kiemelkedő, iránymutató post-rock nevekkel. A közös mentalitás, hozzáállás sokkal inkább összeköt bennünket, mint a hasonló stílus. A zenei nyitottságunk azonos, de nem ugyanazt játsszuk, nem lehet műfaji alapon, egyformán kategorizálni bennünket. Ha valaki súlyos, erőteljes hangzású és szokatlan zenével áll elő, a szaksajtó rögtön post-rockot kiált. Ez gyakorlatilag a skatulyázhatatlanok skatulyája. Biztonságosabb találniuk valamilyen fogódzót, de ennek a használata nem mindenkinek kötelező.

Aaron Turnerrel az Isisből hogy találkoztatok? A kiadójához tartoztok, sőt a City of Echoes képzőművészeti felelőse is ő volt.

Amikor megalakultunk, Chicagóban nem történt metalfronton túl sok érdekesség, vagy csak nagyon földalatti szinten, death- vagy például grindcore vonalon. Egy helyi szervező, Brian Peterson felfedezett magának minket és nagyon izgatta, amit csinálunk, mert nem igazán talált ehhez hasonlót. Támogatandó csapatokat keresett és a szíven viselte a sorsunkat, előzenekarként a High on Fire előtt léptünk fel először. El tudod képzelni, mennyire odavoltunk? “Srácok, Matt Pike-kal fogtok egy színpadon állni!” A harmadik koncertünket az Isis-szel adtuk, az akkori turnéjukon. Mindnyájan megnézték az előadásunkat, nagyon tetszettünk nekik. Akkor még nem volt kész felvételünk, majd amikor befejeztük a demónkat, megkerestük őket.

Azóta is segítitek egymást és összetartotok. Ennek a körnek az albumkiadási kultúrájára amúgy is jellemző a közösködés, az úgynevezett split lemezek megjelentetése. Egy év hosszú idő, az új sorlemez előtt várható valami ilyesmi?

Jóbarátainkkal, a Young Widows-zal fog kijönni egy közös héthüvelykes kislemezünk. A másik érdekes vállalkozásunk a Suicide Note nevet viselő, ugyancsak baráti kompániához kapcsolódik. Náluk is chicagói az anyazenekar és egyes tagok ugyanúgy Kaliforniába költöztek, mint esetünkben. Ennélfogva Bryan, Larry, Jason Golday és a többi zenész a Suicide Note-ból, valamint Laurent, Jason Gagovski dobos és én külön-külön rakjuk össze a részeinket Kaliforniában és Chicagóban. Tehát a márciusra ütemezett split LP földrajzi alapon készül és a munka nem az alapfelállások mentén oszlik meg. Most írjuk rá az anyagot, a saját dolgainkkal párhuzamosan.

Érdekes kísérletnek hangzik, sok sikert hozzá!

Köszönjük.

  • ezekre a split lp-kre már most fenem a fogam!