Pelikán ügyirat

Miután a múlt hét keddi főfellépő nevéről beugró összes – azaz második – kulturális utalást kiszerencsétlenkedtük magunkból címként, annak érzékeltetéseképpen, hogyan érzünk az este eseményeivel kapcsolatban, csupán egy ennél is elvetemültebb idézetferdítést követnénk el: már egy hete csak a metálra gondolok, mindig, meg-megállva.

A pontatlanul időzített érkezés következtében szeptember 30-án este az A38-on kimaradt az elsőként fellépő Pozvakowski koncertjének fele. Azaz hogy majdnem teljesen, mert bár az utolsó számokat hallottuk tőlük, ez esetükben sosem pár kurta percet jelent. Bevallom, nem csápoltam a színpad közelében (pedig csápolásból nem volt hiány a későbbiekben), inkább elmerültem a sejtelmes vetítésben, amely minden előadásuk szerves részét képezi. A hang és kép különleges egysége előzetes várakozásainkhoz képest is kiváló megalapozása volt a továbbiaknak.

Alig tíz perces szünet után a Torche következett, mi pedig feltörtünk, mint a talajvíz, egészen a bal oldali hangfalakig.

A floridai négyes pedig rövid ötven percben elsöpört minket. A hangzás sírnivalóan szép és erőteljes volt, talán Steve éneksávja bizonyult halknak a hangszerekhez képest. Sebaj, ilyesmi legyen a legnagyobb felróható mulasztás alkalmanként. A rövid nóták még Frankenstein doktor szörnyébe is életet leheltek volna. A négy zenész lenyűgözően pontos játéka egy atomtámadás epicentrumává varázsolta a hajógyomrot. Szünet nélkül tolták jobbnál-jobb témáikat, melyek folyamatosan magas frekvencián gerjesztették a közönséget. A legénység szívét-lelkét beleadta, jókedvük megsokszorozta erejüket.

A tökéletes hangosításnak hála a zene a zsigerekig hatolt, hatása alá vonva ezzel minden érzékszervünket. Helyenként helmetes alapokra pakoltak olyan súlyos sztóner futamokat, hogy az egy vándorló mamutcsordának is becsületére vált volna. A lehengerlő produkció utolsó negyedórájában lassítottak a fiúk és a fülünk hallatára oltották noiseba óceánmély sludge és doom riffjeiket, melyekkel az utolsó, gitárjaikban rekedt hangokat is kifacsarták azokból. Rick Smith székéből fel-felpattanva ütötte a cineket, Jonathan Nunez időnként Steve Brooks gitáros-énekesre pillantva heves bólogatások közepette bőgőzött, Juan Montoya pedig majd’ derékig érő haját lengette gitározás közben. Hihetetlen volt. Amikor abbahagyták, egy pillanatra letaglózva állt mindenki, majd kitört az éljenzés.

A fel nem tett kérdésre, miszerint tudja-e Pelican az általuk felfűtött hangulatot továbbfokozni, negyedórányi átszerelés után kaptuk meg az első ránézésre felemásnak tűnő választ. Az ugrás megvolt, csak nem abban az irányban és testhelyzetben, mint amire számítottunk. Sokan és sok helyen kritizálták az együttest legutóbbi, City of Echoes című lemezük kapcsán és néhányan már alkotói válságot is kiáltottak, ám aznap egy ereje teljében lévő csapatot láthattunk.

Pelicant nem úgy hallgat az ember, hogy lemegy a boltba és addig végigpörög az album. Zenéjükben pont a dalok hosszabb voltából és azok gazdag rétegzettségéből összeálló hangfolyam az, ami a hallgatónál célba érve katartikus örömöt vált ki. Ehhez képest kicsit szétdaraboltnak tűnhetett az előadás, mert élő jellegéből adódóan a szárnyára kapó folyamatosság hiányzott belőle. Ha egyben játszották volna végig az egy órát, akkor talán a stúdióanyagokhoz hasonló módon működtek volna szerzeményeik. Kellett egyfajta átállás, hogy az eddig fotelben hallgatott, egyébként gyönyörűen megszólaló darabok másfajta sodrása magával ragadjon, aztán onnantól nem volt megállás. Félidő tájékán a zenekar érezhetően még jobban belemelegedett, számomra ettől a résztől sikerült zenéjük lényegét leginkább megközelíteniük.

A fejszaggató, felemelő csúcspontok ekkor vertek le a lábamról, bepillantást engedve a tökéletesen működő Pelican-gépezetbe. Az esetleg fanyalgásnak tűnő megjegyzésekről még csak annyit, hogy természetesen eszméletlen volt látni őket, viszont ez a tapasztalat az utolsó korongjukat ért, fentebb említett kifogásokat is megmagyarázza. Mivel minden hanganyag és koncert ember- illetve élményfüggő, érthető, ha egyes rajongók máshogyan élik meg kedvencük stílusbeli, vagy bármilyen más változását. Nem biztos például, hogy az eljátszott új szám ugyanúgy jött be mindenkinek, pedig legalább olyan élvezetes volt, mint a régebbiek. Különlegességét emelte ráadásul, hogy egyetlenként ezt adták elő Trevor de Brauw gitáros és Bryan Herweg basszista hangszercseréjével. Aztán bő tizenöt percnyinek bizonyult ráadást kaptunk, amivel sikerült a bandának saját, magasan lévő lécét átugrania. Létrejött a transzba forduló hömpölygés, ami a legvégén olyan monolitikus csúcsba torkollott, hogy a Hajó plafonját nagybőgőnek néztem pár percig. Nem hiába, a gitárnál jobb hangszert még nem találtak ki.

Ezek után a zenésztársai koncertjét nézőtérről követő Juant avattuk be a magyar pálinkaivás rejtelmeibe, végül a hajnalban hazafelé összeszedtünk egy jó hetes takonykórt, amiből kilábalván végre beszámolhattunk a felejthetetlen buliról. És örvendeztünk vala.

 

  • nem akarom önmagam esmételni, de nem értek egyet;D.