Túlontúl kevés Tool

Talán ’98 tájékán, azaz tíz éve lehettem utoljára a Trafó pincéjében.
Akkor, ha jól emlékszem, valami Palotai-Cadik dárenbéz este volt, talán
Deepzone, vagy valami ilyesmi. Most azonban egészen másfajta muzsika
volt várható.

Elég korán, nyolc óra körül érkeztünk a nemrég fejújított helyre. Akkora volt a “tömeg”, hogy felmerült bennünk, hogy elnéztük a helyet és talán a gödöllői Trafóba kellett volna mennünk. A nagy ijedtségre a kávézó részben ittunk is egy fröccsöt, aztán lelépcsőztünk a pincébe…

VL45

A tömeg hiánya miatti félelmünk sajnos beigazolódott. Így viszont sem a pultnál, sem az ülőhelyek keresésénél nem kellett nyugtalanítani magunkat. Itt követtem el az első hibát, amikor haverom velkám-felesre vonatkozó  kérdésére igent mondtam. És sajnos az ezt követő hibáim is a megtévesztésig hasonlítottak az elsőhöz.

A Soundshine zenekart egy asztalnál ülve hallgattuk végi. Csakúgy, mint a kevés számú többi vendég. Szerencsétlenek, ha jól láttam zéró ember előtt játszották le az amúgy teljesen élvezhető számaikat. Cimborám közben rosszmájúan azért megjegyezte, hogy szólni kéne a hangmérnök srácnak, hogy halkítson picit, mert így nem lehet normálisan kommunikálni.

VL45 koncert elejénél már mi is  úgy éreztük, hogy ennyi Unicumot nem feltétlenül ülve kéne feldolgoztatni a szervezetünkkel és mi is bementünk a tánctérre. Ekkorra már azért összegyűlt pár ember, ami megfelelő alapot adott, hogy élvezhető koncertet láhassunk. Láttunk is: pörgős, energiával teli hc buli volt (a metálstílus-értők kommentben minden további nélkül leugathatnak – én leragadtam a “deathben hörögnek, blackben kárognak” szintnél). Valahonnan ismerősek voltak a számok, meg úgy az egész, de nem tudtam beazonosítani őket. Ekkor közölték velem, hogy nem egyszer láttam már őket, például legutóbb Stereochrist előtt. Ennyit a memóriámról…

Mnemonic

VL45 után muszáj volt megint a pulthoz vonulni, bár így utólag a muszáj talán erős kifejezés. Halványan bíztunk benne, hogy a “nagy és híres” Mnemonicra többen leszünk, de statisztikai hibahatáron belül tévedtünk. A koncert amúgy nem volt rossz, de sokszor a toolos hangzást annyiban véltem felfedezni, hogy a szám előtt az énekes benyomott a szemplerről egy elszállós prüntyögést és után következett a zúzda. A zenekaron végignézve többször jutott eszembe a Blink182, a Sum41, vagy a gitáros hórihorgassága – ami az énekes 150 centije mellett még nagyobb kontrasztot kölcsönzött – miatt az Alien Ant Farm, mint a Tool.

Jó magyar sokás szerint az énekes többszöri kérésére, miszerint “come a little bit closer, plííííz”, a közönség vagy megsem mozdult, vagy egyet lépett előre, majd másfelet hátra. Én az előbbiek csoportjába tartoztam, mivel a lépegetés már nehezen ment.

Koncert után valahogy megint a pultnál találtuk magunkat, majd kb. éjfél környékén azon kaptam magam, hogy pultot csapkodva bűnhödni akarok és kommersz rumot követelek. Kommersz rum híján, ha jól emlékszem, ebből is Unicum lett. Ezután önvizsgálatot tartottam és arra következtetésre jutottam, hogy a délutáni fogadalmunkból, miszerint max. 2 sör és no taxi, már csak az egyik teljesíthető, ezért haza indultunk.

A buszra várva még megjutalmaztuk magunkat egy gyrosszal. Az arab gyereknek a lelkére kötöttem, hogy hihetetlen erősre kérném, amit ő úgy oldott meg, hogy 4 merőkanál vörös szószt pakolt bele. Erős ugyan nem lett, de mire megettem, addigra konstatáltam, hogy a 4 kanálból uszkve 3 és fél már a teljes ruházatomon figyel. Hazaérkezvén vettem észre telefonomban a nem fogadott hívásokat. Így utólag visszagondolva úgy nézhetett ki a történet, hogy egy valami vörös szósszal telibe öntött/hányt gyerek fülhallgatóban kóvályog a Déli pályaudvar környékén, miközben a zsebéből Slayer üvölt semmibe. Otthon végül egy egyetemi éveimet felelevenítő hajnali farmer- illetve cipősikálással zártam a remek napot.

“Üjl le fiam, elégtelen!”