Music keeps me staying alive

Egyszer már volt a fejemen “Louie Austen-kalap”. Akkor még nem tudtam hogy ez a ruhadarab egy egész életérzést foglal magába. Olyat, ami nagy kár lett volna, ha a bécsi Hilton falai között marad örökre. Az osztrák “Disco Sinatra” és – saját bevallása szerint is – falábú diszkótáncos előadó a maga 62 évével komolyabb szombat esti lázat hozott családjával az A38 színpadára, mint azt a fiatal Travolta tette volna.

Simonlebon szettje alatt már gyülekeztek az emberek. Olyan koncert ez, ahol az első randizóktól kezdve a harmincas szingliken át a menedzserfazonokig mindenki megtalálható. Picit ugyan ropogósnak éreztem magam a közönségben állva, de minden feszültségem hamar elszállt, ahogy a Tha Family belekezdett a fánkiba. A bugi hirtelen mindenkiben megmozdult, és amikor Louie megjelent a színpadon, a hajó fura elektrodiszkóvá változott. Furává, mert ilyen zenére nem gyakran énekel olyasvalaki, akinek a háta mögött jópár év van már és a hangja, megjelenése inkább passzol egy swingénekeséhez. Mégis, közhellyel élve az egész annyira “egyben volt”, hogy az ember el se képzelhetne természetesebbet.

Mr. Austen-től megtudhattuk, hogyan kell egy nőt elcsábítani és azt is, hogyan kell rosszul táncolni. Rosszul, de élvezettel, ahogy tetszik. Az úr úgy mozog, mint egy huszonéves, semmi kétség, a zene konzervál. Laza és mégis elegáns, a szemüvege pedig egészen Mambo Kurt. Louie-nak az egész élet egy Easy Love és én el is hittem neki. Minek idegeskedni, ha Braziliában is szambázhatunk a forró homokban. Az mindegy is, hogy Brazilia sokezer kilométerre van innen, mert a hajó gyomrában is érezni a fülledtségét. Azt szeretném ha minden buli ilyen lenne. Ha sokkal több  ilyen lenne, mert szükség van rá, hogy lehessen táncolni, jólérezni, felfrissülni. Remélem, még 100 évig fog élni és sokszor ellátogat hozzánk, akár Senor Coconuttal karöltve. Louie Austent receptre kellene felírni és akkor biztos, hogy kevesebb depressziós ember lenne a világon.