Menyhárt Jenő: Az agitátor

Az emberiséget és a Földet sújtó problémákra érzékeny emberként a társadalmi párbeszéd mindennemű kezdeményezését üdvözlendőnek tartom, de bevallom őszintén, az utcai adománygyűjtőknek a lehető legritkábban állok meg. Az utca, amit többnyire arra használunk, hogy adott időre eljussunk egyik pontból a másikba, eddigi elképzeléseim szerint majdnem teljesen alkalmatlan terep volt emberek világmegváltó gondolatokról való meggyőzésére. Menyhárt Jenő tapasztalatait hallgatva azonban kétségeim támadtak. Ő úgy látja – és a Greenpeace aktív utcai agitátoraként biztos igaza is van –, az utcai munka jó eszköz, hogy a környezetvédelmi problémák és kampányok elérjék az embereket. Ő személy szerint nagyjából ugyanannyi nyitottsággal találkozott a megállítások során, mint ahány elutasítással.

“A helyzetnek nincs semmi oka, hogy megváltozzon magától.” – állítja Menyhárt Jenő, a ’80-as években fogalommá vált underground zenekar, az Európa Kiadó frontembere. A múlt héten, a Gödör Klubban tartott könyvbemutatón a zenéről egyetlen szó sem esett, a környezetvédelemről, az emberi felelősségről azonban annál több. Menyhárt New Yorkból hazatérve úgy döntött, megírja első önálló könyvét, benne a Greenpeace utcai agitátoraként szerzett tapasztalataival.

Teszi mindezt azért, mert a szerző, vagyis a könyvbeli MJ vallja, hogy a felmerülő problémák ellen mást is lehet tenni, minthogy megválasztunk politikusokat, aztán éveken át szidjuk őket. A demokrácia tanulása közben azt is el kell sajátítani, hogyan lehet az állampolgár felnőtt, felelős tagja a társadalomnak, s hogyan léphet túl azon, hogy mindig csak másoktól, a politikától, a hatalomtól, gazdagoktól, a szegényektől, vagy akár más országoktól várja a problémák megoldását. Jelen esetben a környezetvédelem területén.

Menyhárt akár hiteles is lehet ebben az összekötő szerepben, mivel ismeri a magyar viszonyokat és hozzáállást, de megtanulta azt is, hogyan végzik munkájukat a civil szervezetek egy olyan országban, ahol ennek már kicsit nagyobb múltja és gyakorlata van. S hogy ő maga egy ismert arc, csak jót tehet az ügynek.

Az író szerint a környezetvédelem nem pusztán elvi kérdés, sokkal inkább a gyakorlatban megoldható problémákról van szó. Könyvének nem célja az összes témába vágó jelenség feldolgozása. Inkább arra próbál rávilágítani, hogy a környezetvédelem nem holmi romantikus érzelmű természetbarátok köre, hanem egy rendszer. Rendszer, amelyben ugyan szükség van érzelmekre, a Föld szeretetére is, de arra még inkább, hogy észrevegyük, a természetet milyen összefüggések alkotják, mert ha nem tesszük, annak visszafordíthatatlanul súlyos következményei lehetnek, mint ahogy már vannak is. Szinte közhely, de igaz: a Földet nem szüleinktől örököltük, hanem gyermekeinktől kaptuk kölcsön. Nem illik tönkretéve visszaadni.

A szerző könyvben szereplő történetei gyakran megnevettethetik az olvasót, de a Föld helyzetéről, a környezetszennyezés tudományos tényeiről szóló részek aligha lesznek mulattatóak. A könyvbemutató moderátora, műsorvezetője, Bárdos Deák Ágnes bevallja, kétszer futott neki az olvasásnak. Elsőre a személyes történeteken szórakozott jól, s csak másodszor tudott igazán elmélyülni a valódi mondanivalóban. Viccesen azt javasolta, miközben Menyhárt Jenő mellett ült, hogy az olvasók nyugodtan ugráljanak a történetek között, így két könyvet kapnak egyben, a szerző pedig úgysem tudja meg.

A könyvbemutatóról hazafelé menet a Tóth “Jocó” József színművész által felolvasott részletből visszhangzott egy mondat a fejemben: “Tíz perce beszélgetünk, ezalatt tíz focipályányi erdő tűnt el a Föld színéről.” Aha, én meg másfél óra alatt tíz doboz cigit szívtam el, passzívan, amíg a láncdohányzó közönséggel és szerzővel egy légtérben tartózkodtam. A sok szép elhangzott ötlet mellett talán kezdhetnénk ezzel az egyén felelősségét.