Pelikán elvtárs és a többiek

Instrumentális rockzenével nagyon nehéz lekötni az ember figyelmét. Gyakran valami ultratechnikás őrületet hall az ember, aminek kikacsintgató magamutogatása maximum szakmabelieknek, hangszeres tudású rajongóknak, technomán gitár- és dobfetisisztáknak, stb. okoz mérhető nagyságú áhítatot, míg más hallgatói halmazok esetében rövid időn belül túltengő unalom

és a STOP gomb utáni ideges nyúlkálás is lehet a végeredmény.

A fenti megállapítás alóli kevés kivétel egyike a magát magas labdaként adó, bulvárzsurnál cím oka, a 2001-ben alakult chicagói Pelican, aki többedmagával szeptember 30-án lép fel az A38-on. A kvartett műveit leggyakrabban a post-rock címkével szokták illetni. A gitáros zenék fogyasztóinak hatékony informálásán túl a post-rock az alternatív rockzene egyik, napjainkra már külön szubzsánerré kinőtt gyűjtőfogalma, amire jellemző, hogy a rockzenében megszokott hangszerek mellett olyan ritmusokat, dallamokat és harmóniákat is alkalmaz, melyek korábban nem voltak jelen ebben a műfajban. Más szemszögből, rövidebben: a rockzenei hangzás nem rockzenében való alkalmazásáról van szó, de más hangszínekben és más hangszerekkel. A post-rock szerzemények jellemzően instrumentálisak, illetve gyakran operálnak kísérleti, ambient, jazz és elektronikus hatásokkal is.

Pelican – Dead Between the Walls

A Pelican az “átlagos” post-rock bandáknál spontánabb, technikailag sem feltétlenül a végletekig kidolgozott zenét művel. Náluk a dalok érzésből jönnek, felvételeiket minden utólagos stúdióbeli rájátszás és fényezés nélkül rögzítik. Mindezek mellett számaik gitár- és riffcentrikusak, ám a mániákus perfekcionizmus egyetlen jele nélkül.

Legutóbbi, 2007-ben megjelent City of Echoes című albumukkal globalizált világfalunk folyamataira próbáltak reflektálni. Dalban mondják el a turnébusz ablakán keresztül látottakat: hogy hogyan alakulnak át uniformizálttá az általuk meglátogatott országok városainak utcái és lakosai, de mégis mennyire különböznek egymástól. Ha ezen túl van is valami üzenet a City of Echoes dalaiban, akkor azt a zenét átadó és annak befogadására fogékony emberek közös, szavak nélküli élményéből fakadó örömében találhatjuk meg.

Az est másik amerikai vendége a 2004-ben alakult, kezdetben projektzenekarként működő floridai Torche, melynek zenéjét talán a “mennydörgő rock” megnevezés írja le pontosan. Tempós dalaik alig pár perc hosszúságúak és minden súly ellenére megtalálható bennük a potenciális slágeresség is. Cím nélküli, 2005-ben bemutatkozó korongjukat a The Melvinshez és a Queens of the Stone Age-hez hasonlítva a mindent skatulyázni igyekvő kritikusok a már említett “thunder rock”, valamint a “stoner pop” jelzőket aggatták. Ezzel egy időben stabil rajongóbázis kezdett el körülöttük formálódni.

Két évvel későbbi, In Return című EP-jük után idén jelent meg Meanderthal névre keresztelt második lemezük, mely korábbi munkáikhoz képest nem veszített a lendületből, viszont borúsabb hangulatúra sikeredett elődeinél. Dalai hol dallamosabbak, hol húzósabbak, de Juan Montoya és Steve Brooks gitárosok mindvégig megbízhatóan tolják a remekbe szabott alterockos ízű, a sludge és a stoner határán egyensúlyozó gitártémáikat. Azóta voltak már a Jesu, az Isis és a japán Boris előzenekara is.

A 2000-es alapítású, győri Pozvakowski a nem túl népes magyar experimentális/post-rock mezőny családjának tagja. Kompozícióik meghatározó gondolati vezérfonala a folyamatos kísérletezés és az erre adott hangulati önreflexió zenei megjelenítése. Sinus címmel 2002-ben jelent meg első anyaguk, melyet egy évvel később Európa-turnén mutattak be a nagyvilágnak. 2004-es keltezésű második, Transistor címet viselő nagylemezük, melyet ismét külföldi turné követett. Indulásuktól kezdve időről-időre közös koncerteket adnak Grencsó István szaxofonvirtuózzal, felléptek már a Mediawave-en és az Ultrahang Fesztiválon és játszottak olyan előadók előtt is, mint a Jarboe, a Guapo, vagy a japán Mono. Többéves koncertezést követő stúdiómunka után 2007-ben jelent meg harmadik hangzójuk. Az alig negyven percnyi hosszú Microtron elődeihez és a múló időhöz hasonlóan az állandó, valamint a visszatérő változásokon alapszik, s nincs benne egyetlen központi, kiszámíthatónak mondható ritmus, vagy ütem sem. A muzsika saját gondolataink világába invitál, ahol érzelmeink indikátoraként és jelzőfényeként pislákolva vezet végig minden egyes hallgatás során.

A Pozvakowski társulata a kezdetektől fogva nagy hangsúlyt fektet a koncertek vizuális elemeire. Előadásaik átélését nyolc vetítőgép segíti és teljesíti ki, melyekkel nem csak a színpad mögé, hanem gyakran a nézőtérre belógatott, vagy a közönség feje fölé kifeszített vásznakra is vetítenek. Mindez ígéretes és izgalmas élményt előlegez meg – valószínűleg az est kezdő fellépőjére jelenleg ők a legjobb választás.

A Negative Art Prod. bemutatja:


Pelican (USA), Torche (USA), Pozvakowski koncert

2008. szeptember 30, 20.00 óra

A38 Hajó

Belépő: 4000 Ft

Ha nyerni szeretnél egyet a három Pelican és Torche promólemez közül, rendelj MOBILticketet!

Részletek és vásárlás a Ticketportal oldalán. 

  • wehhe, éppen a city of echoes-t hallgatom:D. nekem még mindig lúdbőr. bárki bármit mond, zseniális

  • most jön a far from fields, amitől mindig befosok;P!

  • nálam még mindig az előző the fire in our throats will beckon the thaw az igazi.

  • no, betolom azt is jól, meg az első australasiát is

  • toljad csak, mindkettő tetszeni fog.

  • ismerem őket, csak kedvet kaptam a hozzászólásod alapján előszedni azokat is

  • már csak egy nap!

  • vagyis utánaszámolva alig kettő, de ma reggel valami miatt ez volt az első gondolatom, ahogy felébredtem.

  • annyira vadállat jó volt, h a down- és a helmet-koncertekkel együtt a három valaha legjobba került. mellesleg megtanultam headbangelve fotózni:). a fülem pedig még mindig zúg.