“Mint a mesékben”

Napjaink egyik legfigyelemreméltóbb hazai formációja a népzenei hatásokat egészen újszerűen értelmező, a honi fesztiválokon rendre zajos sikert arató Napra. Tavaly megjelent debütlemezük, a “Jaj a világ!” kapásból Fonogram-díjas lett, nemrég pedig elkészült első videójuk, melyről mi is beszámoltunk. Both Miklós gitáros-énekessel beszélgettünk.

A zenei zsurnalisztika egyik rákfenéje az állandó skatulyázgatás, a Napra viszont úgy tűnik, immár évek óta immunis az ilyesmire; leggyakrabban talán a rendkívül homályos és nehezen megfogható “világzene” meghatározás merül fel a zenekarral kapcsolatban – te hogy definiálnád a zenéteket?

A zenekarunk – hangszerparkját tekintve – legkézenfekvőbben valóban a világzene kategóriába sorolható. Ebben az értelemben két részre bontható a színpadkép: egyrészről a régebbi világból köszön felénk a hegedű, cimbalom, harmonika, másfelől jelen van a modern zenéből ismert elektromos gitár, basszusgitár és dob is. Mégis azt gondolom, hogy itt véget is ért a világzenéhez való viszonyunk. Számos zenei kísérlet zajlik a Napra műhelyében, melyek következtében már régen eltávolodtunk a klassszikus értelemben vett világzenétől.

Mit gondolsz, létezik egyáltalán “nagybetűs Világzene”?

Természetesen létezik. Ezt bizonyítja, hogy a világon mindenhol kiadók, fesztiválok, sajtóorgánumok szerveződtek a világzene címszó köré. A fogalom megszületésének szükségességét bizonyítja az is, hogy számos olyan zenekar alakult, melyeket nem lehetett az addig meglévő keretek közé szorítani.

Mostanában mintha a világ más részein is kezdenék felfedezni a közép-kelet-európai népzenét, dallamvilágot, különös tekintettel a balkáni népzenére. Az olyan zenekarok, mint a Goran Bregović-féle Wedding and Funeral Band, a nemrég Madonnával is fellépő Gogol Bordello, a Beirut vagy éppen a nyári fesztiválokon nálunk is óriási sikerrel koncertező Russkaja kétségkívül óriási szerepet vállalnak abban, hogy egyre többen kezdenek érdeklődni a keleti népek kultúrája, zenéje iránt. Ugyanakkor sok tradicionálisabb felfogású népzenész szerint ezek az előadók hosszú távon valójában többet ártanak mint használnak, hiszen általuk a hallgató az igazán autentikus források helyett csupán valamiféle felhígított, könnyen fogyasztható formában ismeri meg ezt a zenei világot. Neked mi a véleményed erről?

Azt gondolom, hogy az ilyen típusú viták az emberi kultúra kezdete óta léteznek. Mit kezdjünk az elődeinktől örökölt tudással? Hogyan tudjuk a fejlődés, nem pedig a hanyatlás irányába vinni? Egy velem korabeli fiatalt egészen más hatások érték a kezdetektől, mint teszem azt egy olyan embert, aki még évtizedekkel ezelőtt működni láthatta a régi falusi kultúrákat. Teljesen egyértelmű számomra, hogy az az ember, aki életkorából adódóan még kaphatott ebből egy szeletet, az egészen másként fog viszonyulni a hallottakhoz, látottakhoz, mint az én generációm, aki már csak az általuk leírtakból ismerhette meg azt. De azt gondolom, hogy az ott született hagyományokhoz a mi nemzedékünknek is kell egy viszonyt teremtenie és személy szerint nekem nem elegendő ennek a hagyománynak a puszta őrzése. Azt gondolom, hogy ezzel a ránk hagyott tudással élnünk kell, használnunk kell. Ebből adódóan el kell tudnunk választani a hagyományőrzést a művészi önkifejezéstől. A Napra nem hagyományőrzést folytat és nem népzenét játszik. A dalaink töredéke eredeti népdal, a többi saját szerzemény.

A fent említett zenekarok közül az amerikai Beirut helyzete sokban hasonlít a tiétekre: Zach Condon személyében ott is egy elképesztően tehetséges, fiatal frontember viszi a prímet, rendkívül képzett zenésztársakkal a háta mögött. A Napra-koncerteken is egyértelműen te vagy a középpontban, míg a többiek az idő nagy részében alázattal teszik a dolgukat. Te választottad ezt a szerepet, vagy a szerep választott téged?

Egyrészről nem hinném, hogy egyértelműen én lennék a középpontban. Vannak a koncerten olyan pillanatok, amikor szólómból, vagy énekemből adódóan középpontba kerülök, azonban azt látnunk kell, hogy a zenekar kiemelkedő zenészekből, előadókból áll, akik nagyon sokszor magukra vonják a figyelmet.

Sokan azt mondják, egy zenekaron belül nem létezhet igazi demokrácia; ez nálatok is így van? Általában te mondod ki az utolsó szót?

Mi elég szerencsések vagyunk ilyen szempontból, mivel általában egyetértünk nehezebb döntésekben is. Hiszek a demokráciában, hiszem azt hogy a kellő információkkal egy irányba tudunk mozdulni. De természetesen voltak olyan kiélezett helyzetek, amikor szükség volt rá, hogy egyvalaki kézbe vegye a történéseket, de erre kevés példa van.

Tavaly jelent meg az első nagylemezetek “Jaj a világ!” címmel, Fonogram-díjasok lettetek, nemrég pedig elkészült a “Pici ház” videoklipje is. A nyári fesztiválokon rendre nagy sikerrel szerepeltek, a Napra nevét egyre többen ismerik az országban. Mit gondolsz, egy kvázi “rétegzenét” játszó zenekar elérhet-e ennél többet ma, Magyarországon?

Igen. Azt gondolom, hogy nem feltétlenül lenne szükséges, hogy a Napra egy örök rétegzene maradjon. Gondoljunk csak vissza hányszor hozta az élet úgy, hogy nem csak a könnyed, szellemileg jelentéktelen művészetek voltak középpontban. Én azt gondolom, hogy esélye lehet ennek a világnak, hogy egy kicsit megváltozzanak a dolgok. Mint a mesékben.

Tervek egy esetleges új lemezzel kapcsolatban? Van rá esély, hogy újra együtt dolgozzatok a Ben Mandelson-Rob Keyloch producer-párossal?

Szó van sok mindenről, de még nagyon az elején vagyunk a technikai kérdéseknek. Az biztos, hogy rengeteget tanultunk ettől a párostól, és sokat tudnánk még tanulni tőlük a jövőben is.

Fiatal korod ellenére igen sok formációban megfordultál már – VHK, Magura Napotvet, Kárpát Mőbiusz –, jelenleg a Napra mellett a kultikus Barbaro zenekar frontemberi teendőit is ellátod, fáradhatatlannak tűnsz. El tudod képzelni az életedet zenélés nélkül?

Nem.