Bábelhal

Őszintén szólva zenéről beszélni olyan, mintha eltáncolnánk egy festményt. Szóval nem lehetetlen, de nehéz. Anorganik szombat esti koncertje meg tényleg feladja a leckét.

Az igazság az, hogy elég komoly megfogni, mi történt ott. Mindenekelőtt jó sokat vártunk, talán többet erre a srácra, meg a bábszínházra, mint mondjuk Axl Rose fellépéseire szokás, mikor fáj a háta. Na persze.

Mondjuk jócskán begyűlt addig a tömeg, meg aztán, míg a technikusokra kellett várni odakint elkezdtek feltenni, ami kifejezett előnyére vált az estnek, lévén eléggé rendben volt az a muzsika, amit ott elővezettek az urak. Csak, hogy könnyebb legyen várni. Könnyebb volt.

Először is azt vettem észre, hogy most is kőkemények a ritmusok, most is remek a hangzás, és most is félszeg, és kezét tördelő az amúgy nagyon szimpatikus közönség.

Így el lehetett még kicsit tipródni, amíg a színházterem ajtaját kinyitották. Odabent az alufóliába csomagolt pult mögött Pirx kapitány zenélt. Én meg vettem egy sört, ők meg szédszedték a vetítővászont, és bábozni kezdtek. Bábsámán bábtörzsnek tartott bábelőadást. Bábeli zűrzavar. Aztán Anorganik Bábelhalat ültet a fülünkbe, és ezzel beszippant minket a basszus.

Arra emlékszem, hogy olyan magas minőségű hangzás volt jelen abban a teremben, ami amúgy sok fesztivál sok színpadának díszére válna, ha a hangosítók általában értenék a dolgukat. Általában nem értik, elbénázzák. Itt értették, de tényleg.

A vetítés azért elég olcsó volt, lenyomni a Barakából csaknem negyedórás részleteket túlontúl egyértelmű, és lapos, még akkor is, ha amúgy imádom azt a filmet, és a legelsők között van. De az ilyen partikon új barakákat kéne létrehozni darabokról, nem a másét betenni, aztán hátradőlni. Na de nem biztos, hogy igazam van.

Anorganik zenéje viszont egyszerre kőkemény és intelligens, egyszerre vesébe vágó és kifinomult. A mélyről előtörő szubbasszusokra csilingelő prüntyögést, halálpontosan elhelyezett cédéminőségű cineket és – hacsak nem álmodtam – még a korai acidre emlékeztető érdes csipogást is ráépít.

A bábszínház közben térben és időben ugrál, a röpke kiállásoknál az emberek nemes egyszerűséggel üvöltenek, követelik még a mannát. Innen aztán már semmi sincs messze, karnyújtásnyira van a főbábsámán trombitája éppúgy, mint a miénk, és azt hiszem ott a vég, amikor a teflontól döglődő fókák kerülnek szóba. Mert szombat este mindent lehet.

A közönség is kinthagyta a szégyenlősségét lassan, a sztárallűröktől mentes, teljesen pozitív nép szépen teszi a dolgát, és partizik.

Megnyugtató, hogy még mindig atomzenék mennek Pesten.