“Héná! Héná!”

Jelen sorok szerzője korábban már kísérletet tett ehelyütt az ún. “intelligens popzene” valamiféle meghatározására. Az, hogy mennyire helytálló a megfogalmazás, talán az idők végezetéig eldöntendő kérdés marad, amivel nincs is semmi baj. Viszont arról nem érdemes vitát nyitni, hogy az ilyesmire fogékony érintetteknek kötelező-e Marie Daulne – gyakorlatilag “a” Zap Mamafellépésére elzarándokolniuk a Millenárisba; pláne, ha afro-, latino- és frankomán zenerajongónak tartják magukat.

Persze, mint minden általánosítás, ez is félig-meddig hamisan leegyszerűsítő. Hogyan skatulyázzunk be egy a jazz, rock, afrobeat, rhythm’n’blues, népzene, hip hop, ésatöbbi elemeit ötvöző, keresztező munkásságot? Hacsak nem a világzene gyűjtőfogalmát használjuk, érdemes-e ezzel próbálkoznunk, egyáltalán, van-e ennek értelme?

Ahelyett, hogy költői kérdések feltevésével nyitott kapukat döngetnénk, nyitott szívvel és elmével merüljünk el, mártózzunk meg – a megfoghatatlan műfaj egyik nagyasszonyától, utazó nagykövetétől magától kölcsönzött albumcímmel élve – Afrópa muzsikájában. Hagyjuk, hogy rabul ejtsen előadásának tüze, bája, kecsessége, amely a földrajzi távolság ellenére talán csupán a hajdanvolt núbiai hercegnők elképzelt eleganciájához fogható.

Milyen egyéb tanács adható ezen kívül a nemzetközi zenei porond egyik legegyedibb művésznőjének koncertje előtt? A tamáskodóknak mintavételképpen emitt szemre-, valamint fülbevaló. A hölgy (mit hölgy, dáma) jellegzetes hangja ha máshonnan nem is, az Iko Iko címet viselő, örökzöld Sugar Boy and His Cane Cutters-dal feldolgozásából ismerős lehet.

  • Kár, hogy Ethan beleliheg…

  • nem olyan könnyű ám a biztosítás nélküli sziklamászás (szinte lehetetlen küldetés); ill. ezért kő elmenni, élőben látni a mádámot: ott sztem max ő fog lihegni;D