Egy élhető fesztivál – SZIN 0. nap

“Háromszáztíz” – közli a jól láthatóan életunt csapos, miközben valószínűleg a pokolba kíván, amiért visszakérdeztem. Szóval háromtíz. Megérkezésemkor még kettőkilencvenért vettem ugyanitt, ugyanebből a sörből, alig egy órája már háromszáz volt, most meg ennyi. “Vajon mennyi lesz utolsó nap…?” – villan át az agyamon a gondolat, de gyorsan elhessegetem magamtól; hiszen csak most kezdődik a SZIN.

Ez nem nulladik nap. Legalábbis nem olyan értelemben, ahogy azt megszokhattuk. Valószínűleg csak a trend diktálta, hogy a SZIN-en is Day Zero kezdje a fesztet, mert egyébként minden arra utal, hogy itt bizony kőkeményen beindult az élet; a kempingezők már előző nap bebasz bevackolhattak, a programok – ha a megszokottnál kicsit később is – rendben elkezdődtek, az emberek meg csak jönnek és jönnek. No azért nem özönlenek – hál’ Istennek úgy néz ki, Szeged ismét élhető, emberi léptékű fesztiválnak ad otthont. Van, akinek hiányzik a szardínia-fíling, nekem nem: túl élénken él még bennem a Balaton Sound tömegnyomorának keserű emléke.

Azért meglátszik, hogy vannak még, akik inkább az esti bulira gyúrnak: a pesti Flying TV fájóan foghíjas (értsd: üres) nézőtér előtt csap a húrok közé. Fogós riffekkel és dallamos refrénekkel operáló, 2008-ban már talán kissé anakronisztikusnak ható, MTV-kompatibilis rockzenéjük se nem jobb, se nem rosszabb az ezredforduló környékén “modern rock” kategóriában Grammy-díjra jelölt zenekarok bármelyikénél, okosan összerakott számok, meglepően tiszta hangzás (gratula a Pepsi színpad hangmérnökeinek), húzós, lenületes muzsika, emlékezetes pillanatok nélkül, de legalább tökösebb, mint a nyavalygós poszt-grunge/nu metal bandák többsége. Csak az a pici plusz, az hiányzik… ami megvan például az utánuk következő EZ Basic zenéjében, legalábbis jobb pillanataikban. Pár éve megindult a szekér az angolul éneklő, honi indie-zenekarokkal, az EZ Basic legfeljebb a hátulján zötyög, pedig pont az egyik legjobb. A rádiókban is hülyére játszott Nice1 például abszolút tökéletes sláger, mégis lehet, hogy tíz év múlva már csak pár nosztalgiázgató családapa emlékszik majd rá. Ilyen az élet.

Fokozódik a hangulat, a nagyszínpadon jön a Backyard Babies, elmenőben még látom, ahogy egy csinos lány imbolyogva próbálja megfejteni a szoknyájába ivódott sörfolt-fraktál titkait, sikertelenül. Mire a svéd rock(fél)istenek belekezdenek (bővebben a koncertbeszámolóban) már nem is vagyunk kevesen. Sőt. A lemenő Nap fényében gyönyörű a Dóm, a nagyszínpadnak pedig végre van hátulja, nem úgy, mint Soundon. Leöntöttek borral. A HS7 olyan, mint mindig: kicsit szép, kicsit nosztalgikus, kicsit sírhatnékja lesz tőle az embernek, de mégis, kicsit… semmilyen. A Dél-Amerika ritkuló hangfoszlányainak kíséretében ismét MTV-színpad, Tankcsapda, nekem pedig újra eszembe jut önjelölt koszorús költőnk, Kovács Ákos egyetlen, számomra szimpatikus nyilatkozata, melyben azt fejtegette, hogy a TCS tipikusan az a zenekar, amihez mindannyian némi sznob felsőbbrendűséggel viszonyulunk, aztán másnap szégyenkezhetünk, hogy mekkorát buliztunk rájuk az éjjel. A füstködben hömpölygő embertömegből ítélve holnap biztos szégyenkeznek majd páran. Pedig nincs miért: nemzetünk különbejáratú rockhéroszait lehet szapulni, érdemeiket elvitatni azonban botorság volna. Lukács ráspolyos hangja generációk kollektív emlékezetének szerves része. Kell ennél több?

A Moog pont akkor fejezi be, mikor e sorok írója a színpadhoz ér, Tónyó elég kurtán-furcsán köszön el, a tömeg szétszéled, a bulinak vége. A medencében ködös tekintetű bölcsészlányok, a parton szakállas srác, pörköltlében úszó szemekkel, a háttérben valakik d’n’b-re húzzák a magyar nótát, a Malátabárban megszólíthatatlan emberek vonaglanak, miközben bizonyos időközönként robogós rendezők suhannak el a parton – ha valaki kérdezni akar tőlük valamit, minimum ki kell ugrania eléjük, bár egy kevésbé türelmes ismerősöm egy jól irányzott rúgást is kilátásba helyezett, de béke van, szerelem és zene. Holnap pedig istenigazából beindul a nagyüzem, el is indulok hazafelé – a hídról még visszanézek, Szeged tényleg nagyon szép, de azért jó, hogy idén nem sátorral jöttem.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Hová tűnt Jr. Brown? Reggel tenyeremet dörzsölgetve ébredtem, mert a teljes zenekaros Riddim Colony koncert ritka eseménynek számít. Szinte ugrálva mentem ki, hogy a Sziget után végre újra élőben láthassam kedvenc dancehall reggae bandámat. Sajnos nem pont úgy alakult a...
Vissza se nézz – SZIN 3. nap Úgy repült el ez a négy nap, mintha négy feles fröccs lett volna a Tóth-féle sarki kocsmában. A gyomor még rakoncátlankodik kicsit, a lábak még zsibbadnak, a szív még fájdolgál, az agy viszont már tudja, hogy vége. Tudósítás a fesztiválszezon hivatal...
SZIN a SZÁMok tükrében Morcheebával, Mattafixszel, Within Temptationnel, Tankcsapdával, Quimbyvel és további 200 fellépővel zárja a nyarat hazánk legnagyobb múlttal rendelkező fesztiválja, az idén 40 éves Szegedi Ifjúsági Napok, mely a szórakoztatás mellett idén az ökotuda...