A Nap világít, a Föld árnyékot vet, a Hold belesétál az árnyékkúpba – fogyatkozunk… Közel a vége. És közben a Nő megbocsát, de nem felejt! Nehéz a hajrá, sok-sok elmulasztott lehetőséggel.
Szokja a test a folyamot, a megtett kilométereket, az alkoholt; az ingerküszöb átlépéséhez egyre több kell. Élmény. Maradandó. Kevés már az, hogy körbenézek, és rácsodálkozás, mennyi-mennyi ember. Mostanra ez a természetes.
Serj Tankian fellépésétől sokat vártam. És hazudik, aki nem a dicső múltú System of a Down frontemberét látja ma is benne, aki közönség odagyűlt a nagyszínpad elé tegnap este, annak mind élt valami szuperlatívuszokban leírható emlékkép róluk a szívében, amit jobb híján így akart visszaidézni, ha már eredeti formációban ezt újra összeállásig nem lehet.
Cilinder urat zászlóerdő fogadta, minek létjogosultságát árpádsávok hiányában ma sem nagyon értem. Minek? Ki találta ezt ki? Mit akar ez kifejezni? „Köcsög szmogok, vagy sznobok tartják, vagy mi?” Operametálra. Zavaróan halkra beszabályozott szintetizátoros muzsikára? Nagy kár, hogy lehet mind mellett sörrel a kézben nyugodtan és üvöltözés nélkül beszélgetni, mert bár igény sem lenne rá! Az R.E.M.-nek már esélyt sem adtam. Zúzni akartam. Dobogni hallani a dobhártyám!
A South Park óta ismerjük annak a jiddis szónak a jelentését, hogy mesüge ~ őrült, félbolond. No. Van egy ilyen svéd bizzar metál zenekar, ami Meshuggah néven fut, állítólag Tel Avivban volt a legutolsó teltházas koncertjük, s onnan a Budapestre vezető tengelyen át repültek ide, hogy kioktassanak minket a durvulásból, de úgy, hogy ijedtében még a hold is fedezéket keressen magának, és néhány perc erejéig megbújjon. Végre valakik tisztességgel lealázták a kommersz nagyszínpadot!
Kontrasztnak tökéletes lehetőséget kínált a táncdalfesztivál sátor. A Korda-villában már a rendszerváltás előtt meghonosított kokainpartik legendáriumát felelevenítendő könnyű volt megjósolni, hogy ha Korda György és Balázs Klári párosát választjuk a HS7 helyett, akkor piszkosul nagyot bulizunk, ráadásul eljátszhatjuk babámmal a megismerkedésünk évfordulós estéjét, így a nosztalgia áttetsző függönyén át könnyeinkkel küszködve jól egymásnak hatódunk. Mondanom sem kell, most nem csak a vizespóló verseny miatt volt totális telítettség, hanem mert Klárikáék igazi sztárok. Szerények. Vidámak. Szeretetet sugároznak. Minden évben várják a szigeti fellépésük, mert ők is tudják, ez a legjobb, itt minden számuk után üdvrialgás van, „all in”, és személyi kultusz, 50 éves énekesi pályafutásuk ellenére megfiatalodnak, a „vissza, vissza!” meg a „Gyuri bácsi” olyan erővel és olyan dobogás kíséretében szól, hogy hűbazmeg! Hálájuk jeléül most ajándékokkal is készültek, repültek a vigyorgó, táncoló, ugráló rajongók közé a Korda-pólók.
Aztán hideg lett. Csontig hatoló. Olyen hirtelen és váratlan, ami ellen már a pálinka is kevés, tea kell és forró. Amit csak az otthon melegében a paplan alatt ücsörögve szürcsölni az igazi. Hogy aztán a végének teljes erővel nekifussunk!