Tökéletes kezdő löket

Úgy kezdődött, hogy otthon hagytam a jegyemet. A HÉV felé tartva kedélyesen beszélgettünk a könnyed trópusi időben, mikor eszembe jutott, hogy ott maradt az ebédlő asztalán. Miután lesétáltam feledékenységem gyümölcsét, jólesőn nyugtáztam, hogy kezdődhet évi rendes szigeti túránk.

A Nagyszínpadnál meglepetten tapasztaljuk, hogy kiöblösödött a keverő környéke, így értelmét veszti a régi mondás: “a Nagyszínpaddal szemben, a keverő bal oldalánál, elől”. A Flogging Molly kezdetéig rövid terepszemle után folyadék után nézünk. Aztán a pontosan kezdődő koncertből végül is csak az első négy számot hallgatjuk meg. Jó ez a zene, de inkább a hasonló zenei örökséggel rendelkező, ám a dolgokat a rockos(abb) oldala felől megközelítő Dropkick Murphys a szívügyünk.

Átsétálunk a Világzenére, ahol épp Mercedes Peón van színpadon népes kísérőgárdájával. Már érkezésünk második percében úgy tűnik, hogy megérte a koncertcsere: a színpad körüli dombokon családias a hangulat, a tánctéren kényelmesen el lehet férni, egyéb iránt mindenki élvezi Peón kisasszony elbűvölő hangját. Kattintgatok egy ideig, aztán a többiek után eredek, és letelepszünk a domboldalon. Egy ültünkben végighallgatjuk a galíciai varázslatot, aztán komótosan elindulunk a hátsó úton vissza, a Nagyszínpadhoz.

Az Alanis Morissette koncert kezdete előtti percekben gyors folyadékpótlást hajtunk végre, majd a keverő orrával egy vonalban, a bal oldali kivetítővel szemben cövekelünk le. A fellépéssel kapcsolatban pedig kicsit felemásak az érzéseim. Jó volt, szép volt és hiánypótló, a zenészek jól játszottak, az adrenalin-termelés beindításáért felelős szikrát azonban hiányoltam az előadásból. Onnan, ahonnan mi álltunk, nagyon rosszul hallatszott a keverés, időnként váltakozott a hangszeres sávok hangereje – egyrészt ezek apróságnak tűnhetnek, másrészt viszont akkor és ott jobban élveztem volna a zenét, ha nem fordulnak elő. Alanis természetesen kitűnő énekesnő, akit örülök, hogy láttam élőben, de a fellépés hagyott bennem némi hiányt.

Lassan oszló tömegben döntünk úgy, hogy megnézzük a Kooks-ot is. Ha már két lemez után első napi “headliner” valaki, akkor a mögött lehet valami. Döntésünket nem bánjuk meg, a fiatal csapat fergeteges koncertet ad. Lezúzzák az összes nagy slágert, szabadon mászkálnak a gitáros zenei stílusok között, amitől igazi rákenró fíling uralkodik a közönség soraiban. A számok közti szünetben a srácok megilletődöttnek látszanak, de játékukat ez nem befolyásolja. Aztán eljön a ráadások ideje és pár akusztikus nóta után utoljára még belendül a zenekar. Aztán nagyot koppan és ellhallgat. Pontban háromnegyed tizenegykor ugyanis kikapcsolják alóluk az áramot, értetlenséget okozva ezzel mind a színpadon, mind pedig a nézőtéren. Valljuk be, nem túl elegáns megoldás. Korábban minden általam látott nagyszínpados koncert kínosan ügyelt a tizenegy órás befejezésre.

A kezdőnap végéhez közeledve a Wan2 felé vesszük az irányt, és odaérve dombfekvést alkalmazva relaxálunk a Delinquent Habitsre. Jó koncert volt ez is, de utána hazafelé indulunk és a közeli lángososnál zsenyába, rolóba és lobóba, az Óriási blog kiválóságaiba botlunk. Ezt követően egy órán át beszélgetünk, mely idő alatt zsenyától életvezetési tanácsokat hallgatunk meg, megtudjuk, mit mondott Öcsi bácsi és némi lángost is beviszünk a szervezetbe. Végül a másnapi esélylatolgatás után elbúcsúzunk tőlük. Kaszásig nyúlcipő, aztán hazáig HÉV és egy jó szunya.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Pisztolyhősök Sosem voltam egy igazi Sex Pistols rajongó, de mondhatni kötelező érvénnyel meg kellett, hogy nézem, mit produkálnak a vén majmok több mint harminc évvel az után, hogy leraktak egy igen jelentős mérföldkövet a saját stílusukon belül. Nem voltak tú...
Van ami rock ‘n’ roll… Nagyon szerettem volna őket élőben látni már régóta, mert hogy koromnál fogva erről eddig lemaradtam. Pedig egyébként mind a zenei ízlésemet, mind a világlátásomat meghatározta, és a kamaszkoromat át meg átszőtte az URH. És idén teljesül a kívánságo...
negatív napi karaoke (Sziget #-1) Szól valami zene? K-hídon innen délután négykor még semmi jele, csak a sor, egy végtelennek tűnő, melynek minden vége be szeretne jutni a Magyar Dal Napjaként apakönyvezett monstre fesztiválestre - beleértve gyereket és öreget, mert a 2.500 forintos ...