Rock Werchter Festival 2. nap

Első éjszakánk katatón szundításából a jellegzetes reggeli kempingzajokra ébredtünk. 9 órakor üveghangon sivoltozó osztrák/német banditák és hordozható kempingfőző körül tüsténkedő halk szavú flamand tinédzserek neszeltek környezetünkben.
Szomszédaink kézi csévélésű telefontöltőjét(!) megcsodálva szép lassan elhaladtunk egy kávéra, majd a zuhanyzósoron álldogáló tömeg megtekintése után az alap tisztasági aktusok lebonyolítása mellett döntöttünk. Egyébként a grátisz toi-toi-ok mellett, 30 centért akciónként tisztított klotyó, 1 Euró-ért kipucolt zuhanyzó állt rendelkezésre.

A 2. napot kis kirándulással indítottuk

, official fesztivál busszal be Leuven-be a Stella Artois gyár bölcsőjébe, a lenyűgöző egyetemi negyeddel és főtérrel valamint serfőzdékkel, csoki boltokkal felszerelt kisvárosba. A sétálóutcák kellemes kerthelységeiben trappista söreinket szürcsölgetve igen rövid úton értük el a korai mámort és a 12 százalékos seritalok befolyásoltsága alatt még egy kis bevásárlást is lefolytattunk készleteink feltöltésére.
Kis buszozás, és kora délután már Werchter körteföldjeit szeltük át zsákmányainkkal a hónunk alatt, miközben a Slayer dübörgése kocogtatta a gyümölcsöket az ágakon. Sajna a fél 3-kor(!) kezdődő metálkarácsonyról így lemaradtunk, pedig érdekes lehetett Araya-ék bevonulása a matinét súroló idősávban.
4 óra körül érkeztünk a nagyszínpadhoz ahol Pete Doherty daliás alakja helyett az előző nap megismert Air Traffic énekese domborított. Babyshambles helyett ismétlést kapott a jónép. Doherty egyébként macskájának ellése miatt lépett vissza, amit a tőle megszokott “korrekt” módon a fellépés napján tudatott a szervezőkkel. Sebaj, leginkább ő sajnálhatja hogy nem jött.
Pyramid Marque, 5 óra, My Morning Jacket. Alternatív country, pszichedélia, hullámzó hajkoronák a színpadon csak éppen semmit nem látunk, olajos hal módjára feszengünk a test- és kenderszagú koncertsátorban. Tömeg ide vagy oda helóta létünkben is megtapasztaljuk, hogy a southern rockszíntér frissen élre állt zászlóshajója miért is akkora durranás manapság. A cowboy atmoszféra, a szentimentális lírázás és a funkos billentyűzésekkel színezett classic- rock hangzás bitang jó vegyületet alkot, mely elsöprő sikert arat az 5-6 ezres publikum körében. A koncertprogramban elfért volna kissé több boogie, de ezt lehet hogy csak sör ízű bágyadtságom okán vártam el. A lila és bíbor színben úszó színpadkép és a vörösen villózó fények jól körítik a rapszodikus hangulatú MMJ repertoárt,a tehenészek nagyjából ellövik az összes töltényüket. (Gedeon, OFF The Rekord, Emil Urges, The way that he sings…) Frenetikus zárást illesztenek a végére, a One Big Holiday-re kidől a sátor oldala, szívesen látjuk őket bármikor itthon is.

Jön Duffy, de nélkülünk…mi Jay Z-re gyúrtunk, így jöhet a nagyszínpad,elvégre mikor látunk mi eredeti csomagolású hip-hop gurut élőben..?
A Bulgari ékszerekkel és Armani napszemüveggel felszerelt Jay igazi master of the ceremony, a show beindul, a popper/rocker közönség pedig reinkarnálódik az MTV Base tengerparty rap diszkójának seggrázós társulatává. Ütemes csörgésbe kezdünk mi is a magunk módján,egyszerűen nincs megállás.
A vérprofi rapmogul persze tudja mi a titkos összetevő, 14 fős zenekarának fúvós részlege brutális funky-t penderít az east-cost szófosás aláfestéseként, és a művész úr alapból erős szerzeményeinek ilyetén módon felturbózott verziói kényszeres ugra-bugrálásra késztetik a 30 ezres tömeget.
Miközben a sármos Jay lerappeli a bugyit a észvesztően tomboló női hadtestről mi a feka trombitások bee-bop-ot vokalistákat idéző egyezményes tánckarán kapunk röhögőgörcsöt, …na meg a Slayer pólóban riszáló metálkatonákon. Előkerülnek a zseniális Blueprint album ars-poetikus szösszenetei és a Black Album durvább hangvételű, politikus vakerjai is, még a förtelmes Linkin Park-al legyártott rádiósláger, az Encore is ül, és a Beyonce-vel sikerre vitt “árenbí” nóta is elviselhető ebben a köntösben.

Egyébként Frau Z-ét illetően csak annyit, hogy a B közép táblákon követeli Beyonce közösbe bedobását, de Jay csak szélesen mosolyog vagy épp “Belgium bounce!!”, “Shake it, shake it!!”és “Peace!” felkiáltásokkal biztat bennünket.
A programot különböző new yorki strómanok, gyermekkori barátok színesítik és aki már járt igazi rap koncerten az tudja, hogy ezek a bandázások fontos és vicces epizódjai egy komoly hip-hop bulinak. Félemetes figurák sorcseréi mellett elpattan egy-két örökérvényű munka is, az It’s a Hard Knock Life, a 99 problems, a Show me what you got folyamatosan kilötyköli a kezünkből a frissítésnek szánt meggyes söröcskét.
A nagy csinnadrattával lezáruló show egyértelműen 10 pontos produkció volt,az újszerű élmény biztosan kitart a szeptemberi Snoop koncertig.
Levegővételnyi szünet és egy kis kolompér után az események forgószele a B középbe röpít bennünket, meló van, színpadon az újjáalakult The Verve.
Ashcroft jobbról be, sárga póló, ünnepélyes hangulat:
-Ladies and Gents! We are honored to perform here today, in the line with Jay Z, the biggest rapper of the world and the biggest songwriter, Mr Neil Young who will perform later tonight…!!We are the Verve and we are back!
A tisztánlátás kedvéért a This is Music-al indul a program.
Láthatóan derűsek a fiúk és a csupán 2 lemeznyi, ám meghatározó életmű gyöngyszemei szétgurulnak a színpadon. Richard Ashcroft hibátlanul énekel, delejes hangja könnyedén szétterjed a mezőn és a makulátlan minőségű hangosítás álomszerűen erősíti fel a zenekar minden lényeges rezdülését. Kása és sípolás nélkül vegytisztán szól a nagyszínpad. A kameraman bevezeti a The Verve=Ashcroft képletet, holmi zenekari tagokat nem is mutatnak a kivetítők. Pedig…McCabe és Jones olyan elképesztően ügykezelnek, hogy azt 30 méteres távolságból nézni is gyönyörűség. Jön a Sonet és a Space and time és a könnyünk is kicsordul, nagyon hiányzott nekem ez a zenekar.
Nem mondom, hogy rocktörténelem, de az aktuális fakezű brit- rock 100 féle vállfajában üdítően letisztultnak hat a Verve dallamcentrikus zenei világa.
A Sit and Wonder az est első új dala, melynek felvezetésekor Richárd büszkén méltatja a comeback albumot. Tényleg jól húz az új anyag, szokni kell még de komolyan gubanc nincs vele. Az első félóra után elugrom egy sörért, de szaporáznom kell vissza mert már belevágnak a Rolling People-be visszatérve ezzel az Urban Hyms alapvetéseihez. A Drogs don’t work alatt alakulnak a párok,a 30 év felettiek ködös tekintettel révednek vissza a dicső 90-es évekbe.
Levegőben a kezek, Ashcroft motivált és lelkes szól a Lucky Man, és mi azonosulunk a dallal,valóban szerencsésnek érezzük magunkat ezen az estén.
A belga hőség (26 fok) finoman enyhül és a világ egyik legjobb szerzeményét kórusban üvölti 40.000 ember. Libabőr kedves barátaim, libabőr! A Bitter Sweet Symphony szénné hallgatott, koppintott és kifacsart hangjai 2008-ban is uralják a teret, a zenekar láthatóan minden másodpercét élvezi.
A közönség zsebre rakva, okos húzás a vadiúj kislemez kilépőnek, a Love is Noise-al zárul a kör, köszi fiúk, see you soon!
Sürgés-forgás a színpadon, road-ok lepik el a terepet, mi pedig átnézünk a sátorhoz ahol a belga Zita Swoon zenekar blues-bossa-funkjára táncol a kellemesen betaszajtott fiatalság, mi pedig nagy örömmel számolgatjuk a gyakran felbukkanó Sziget pólókat.

Erről ennyit, vissza gyorsan mert 9 óra, a színpadon Neil Young. Meglepően sok fiatal választja a legendát ezen az estén, öröm nézni zenére éhes tömeget a vörösen villódzó színpad előtt. Pár pillanat múlva besétál a legenda és dob egy good evening-et a felhördülő gyülekezetnek. Hosszú, zilált, ősz tincsek, barázdált arcvonások, harcedzett kollégák, az ember egész lényében a hőskorszakot idézi. Bob Dylan és Johnny Cash kebelbarátja itt most nekünk fog játszani.
Az erőteljes Love and Only Love-al kezdenek és azonnal hat a jótékony folkn’blues,egy fergetges, 10 perces verzió keveredik a dologból.
Különösebb kiállások nélkül hömpölyög a műsor, a híresen rapszodikus setlist most intenzívebb felfogásban pörög. A Hey Hey, My My, az Everybody Knows This is Nowhere és a Spirit Road alatt szépen kidomborodik a koncepció, a színpad sarkában egy alkalmi piktor vászonra veti az éppen játszott dal üzenetét, vizuális formába öntve a zenei témákat.
-Aha! Ezért a festékfoltos zeke és az ing a máguson-csapunk a homlokunkra.
Elképesztő energiákat mozgósít az Öreg, valójában egy aranytestű lázadó rockistent rejt a vénemberes külső,felejthetetlen élmény minden mozdulata.
Megtapasztalhatjuk féktelen, soha véget nem érő gitárszólóit, ezen az estén az elsöprő Neil Young Show-t kapjuk az “akusztikus” helyett.
Az All along the watchtower-re együtt dobbannak a szívek, az 50-esek szemében csillognak a könnyek, az örökérvényű klasszikus feldolgozása természetesen hibátlan. Az Oh Lonesome me,a Mother Earth, a The Needle and the Damage Done, az Unknown Legend, és a Heart of Gold a további program. A pakk végén egy kis kiállás, a kisszínpadról áthallatszó üdvrivalgás hatására mi súlyos döntést hozzunk.

Az est további részében bepróbáljuk a diszkót bármekkora görénységnek is tűnik. Merész húzás egy Neil Young koncert hajrájában lelépni, de a brit Hot Chip megérdemel egy félórát és Moby-ra hangolásnak sem utolsó.
A váltás minket igazol, egy frenetikus buliba csöppenünk, a 24 karátos bugyborékoló popzene percek alatt magával ragad bennünket. A táncolható samplerekre ráhúzott indie pop Hot Chip-es szellemessége élőben még jobb-és viccesebb is-mint CD-én. A kultgyanús zenekar trubadúrjai Joe Goddard és Alexis Smith bravúrosan egészítik ki egymást és a fiúk élesben is bizonyítják hogy 2008-ban is van létjogosultsága a szintetizátornak. Ráadásul a briliáns Over and Over is belefér a mi 30 perces fejezetünkbe ami külön öröm. Miközben megfáradt végtagjainkat kellemesen átmozgatjuk a Pyramid Marque végében, a nap is lemegy-Belgiumban ez kb 11 óra tájban történik-és a Hot Chip elvonul. Jó menet volt, de az események innentől sajnos felgyorsulnak.
Éjfél körül járunk, jön Moby és mi lassan indulhatunk is mert a Moby Remixed Live fedőnév mégis azt jelenti, amitől féltünk. A színpadon kb 3 zenész, egyvelegbe mixelt munkásság, egy énekesnő és a hangszertől- hangszerig szaladgáló Moby. Kicsit dobol, aztán gitározik, zongorázik és énekel de az új lemez felfogásában diszkósított, szétcsavart tüc-tücbe gyalázott életmű számunkra élvezhetetlen. Nyomába sem ér a korábban nagyzenekari elemekkel turnézó élőzenés show-jának. Úgy döntöttünk mára vége és faképnél hagytuk a New-York-i fiatalembert, velünk ezt nem eteti meg.
A szombat csont nélküli napnak ígérkezett, nagy kedvencekkel és még több krumplival…