Betty után Ugly

Címűnkben nem a csúnya lányról szóló sorozatra kívántunk utalni, csupán jeleznénk: az A38 idén nyáron remek koncertekkel halmozza el a rockzene rajongóit. Az első fél, a Betty az isteni Helmet egyik legjobban sikerült anyaga. Fellépésük után alig egy héttel a New York-i Life of Agony teszi tiszteletét a Hajón 2008. július 9-én. Rájuk is régóta kíváncsiak vagyunk már, nézzük, mit várhatunk tőlük szerda este és egyúttal magyarázzuk meg az Ugly-nak jutott második felet!

A Life of Agony Brooklynban alakult meg 1989-ben. Keith Caputo énekes, Joey Z gitáros és Alan Robert basszista ebben az időben korábbi formációik alapján már ismert arcok voltak a helyi underground szcénában. A csapat felállása Sal Abruscato, korábbi Type O Negative-dobos csatlakozásával vált teljessé. A kvartett tökéletesre csiszolta a dühvel alapból telített hardcore-t, melyhez kitűnően illett Caputo erőteljes, de az érzelmek folyamának is utat engedő hangja.

Első lemezük megjelenése nem sokáig váratott magára. A Roadrunner gondozta 1993-as River Runs Red kiváló ötvözete volt a már említett NYHC-nak és a metálosabb megszólalásnak. A lemez hangzásában Joey Z erőteljes gitársoundja és Caputo letaglózó tenora a két meghatározó elem,. a számok szövegeiben sötét hangulatok és frusztrált, kilátástalan érzések domináltak. Mégis tökéletes bemutatkozó korongnak bizonyult: a LoA híre gyorsan terjedt a rajongók körében és a kritika is a kilencvenes évek első felének egyik legjobb debütálásaként emlegette. A River Runs Red hírnevét a csapat intenzív koncertturnék sorával öregbítette.

A második, Ugly címet viselő Life of Agony-darab 1995-ben látott napvilágot és a hardcore-os témáktól való teljes eltávolodás jellemzi. A sokak által elvárt folytatás helyett a tagok egyéni megfogalmazású, alternatív metálos megszólalást választottak (a hozzá illő szónikus textúrákkal), melyek fölött szívet melengetőn és szabadon szárnyalnak az énektémák. Bár a korábbi lemezvásárló közönség csalódással vehette tudomásul a váltást, a zenekar újabb rajongóbázist tudott az Ugly-val kiépíteni magának. Az új megközelítésben készült lemezre még egy Simple Minds-átdolgozás, a Don’t You (Forget About Me) is belefért. A második lemezt is megturnéztatták és az Ugly turnéja után kilépett Abruscato, akit a dobok mögött a korábbi Pro-Pain- és Crumbsuckers-ütős, Dan Richardson váltott.

Két év múlva Soul Searching Sun címmel jelent meg a harmadik agonikus album, ami tovább haladt a második által megkezdett úton. Zenéjük már nyomokban sem tartalmazott hardcore-t, helyette dallamos – nota bene: helyenként kifejezetten rádióbarát –, alternatív rock található a korongon. Szó nincs róla, a SSS nem rossz lemez. Richardson kitűnő állja meg a helyét, és továbbra is megtaláljuk rajta a Caputo védjegyeként azonosítható depresszív szövegeket, nagyívű dallamokat, de az évtized végére a Life of Agony zenei átalakulása befejezettnek volt tekinthető.

Caputo azonban nem érezte jól magát a megváltozott vonalon haladó együttesben és a Soul Searching Sun turnéja előtt kilépett. Indoklásként annyit mondott, hogy nem tudja már szívét-lelkét beleadni ebbe a zenébe. A “maradéknak” egy hete volt énekest szerezni és begyakorolnia a számokat a turné előtt. A szorult helyzetből Joey Z-t és társait a korábbi Ugly Kid Joe énekes Whitfield Crane segítette ki, aki beugrott Caputo helyére. A turné után azonban úgy döntöttek, hogy az eredeti énekes nélkül nem akarják folytatni és az Agony 1999 áprilisában feloszlott. Caputo közben összerántott egy rövid életű együttest (Absolute Bloom), majd kiadott egy mérsékelt sikert arató szólólemezt (Died Laughing (2000).

2003-at írt a naptár, mikor is a River Runs Red megjelenésének tízéves évfordulójának alkalmából két koncert erejéig ismét összeállt az eredeti felállású csapat. A telt házas koncertek anyagát River Runs Again címmel ki is adták és elég energiát éreztek magukban ahhoz, hogy újabb stúdiólemez írásába fogjanak.

A reunió óta eltelt öt évben Caputo nem adta fel külön útjait sem: az újjáéledt anyazenekar mellett továbbra is jelentet meg szólólemezeket: Perfect Little Monsters (2004), Live Monsters (2004), Hearts Blood on Your Dawn (2006), A Fondness for Hometown Scars (2008).

Az egymásra találás végeredményeként 2005-ben megjelent a Broken Valley, amin az együttes korábbi zenéjének minden lényegi elemét megőrizve újult meg. Keith katartikusabban énekel, mint a korábbi lemezeken, miközben hangja a korábbiaknál felszabadultabbnak tűnik. Társaitól velős rockzenét hallunk, amiben ötvöződnek mindazon elemek, amiért korábban szeretni tudtuk őket. Hallhatólag sok energiát öltek a számok kidolgozásába, de mégsem lett steril a végeredmény. Remélem, hogy a kilencvenes évek kedvenc számai (This Time, River Runs Red, My Eyes, I Regret, Los tat 22, How It Would Be, Gently Sentimental, és még sorolhatnám) mellett szerdán eljátsszák nekünk a Love to Let You Down-t, a The Calm That Disturbs You-t vagy a címadó Broken Valleyt!

Az énekeshez hasonlóan a többi tag is aktívan pihen: szabad idejében Joey Z a Carnivore, Alan Robert a SpoilerNYC, Sal Abruscato pedig a MyMortality zenésze. Utóbbi két csapat lesz szerdán az A38-on az előzenekar.