„Kiabálós zene? Villanygitár? Szörnyes póló? Zippzáros takaró? …helyetted meg én tanuljak?”
VOLT, watt, ohm, amper, Farádon, Szárföldön, Kapuváron át sebességhatáron Sopronig odaver, egy merő feszültség a pipitér, persze aki szerencsés, kedd estétől hangol,
így többlettöltést remél; gólyafészek, szélkerék, ördögszekér,
szarvasveszély, és ez még csak az autóút – meleg méltóság menetünk a
vitnyédi Alibi Bár nem terel -, szerda délre miniatűr bulivadász
konvojunk fesztet ért.
A parkoló jótékony foghíjassága bizakodással telített. Sofőr urunk
szerint tavaly ilyenkor a kocsitól a Lővér Kemping bejáratáig gyalog a
porban gázolni többet kellett, most az elegáns textil(!)bérlet
beváltásra váró sornak vége ki sem kunkorodott a beláthatatlan végbe,
egy finom táskatapizás után – van-e nálunk bomba? –, már vadásztunk is az utolsó árnyékos sátorplaccokra.
1. nap
Egy éles kanyar melletti járdaszélből lecsíptünk egy padkányit,
feszüljön csak keményen az a négy sarok, hiba a mechanikában véletlenül
se legyen. Közben sörökért mentünk, jutányos 300 forintért mérve a
soproni korsót (egy-két hely kivételével 5 decis egységekben), de egy
alkalommal olyan cseles trükkel találkozván, hogy az a szőke
pultoslányoktól már finom: 10 db 10 forintos érmében adta a 100 forint
visszajárót, mire én bátorkodtam odasúgni neki,„igen szépségem, a következő körben ezt még visszakapod!”. És nem borravalóként…
Koradélutáni programot nem is keresvén új és újabb sörökkel párnáztuk
gyomrunk a bejutás örömére. Közben persze szakértő szemmel méregettük
későbbi lehetőségeink és az ütemesen duzzadó forgatagot, határozottan
felismerve többeket, akiknek szintén nem egy alkalmi jellegű a
fesztiváljáró hobbijuk, és köztük egy olyan lányt, aki bár szomjas már
nem volt, hatalmas elánnal hirdette, hogy sátortájékán söprögető szexuális idénymunkára pasit akar, de túljelentkezés esetén, akár spontán szereplőválogatást is tart, mert most ér… Nem? De.
A radiocafé 98.6
Sopronba kirakott üvegkalitkájának merő egy meglepetés szerűséggel
villantottam élő egyenes adásban egy rövid riportot, melyben oh,
micsoda régi testemhez illő kérdésre fűzögettük fel a mondandót: „milyen aktuális csajozási dumával készültél?”, én meg hangomban egy szelíd felháborodást imitálva válaszoltam egy köreimben lassan klasszikussá érőt: „Hello, szia, de jól nézel ki, Te fogytál?”
(Zárójelben jegyzem, hogy a bátrabbak fakultatív a végére biggyeszthetik: „És mit iszok?”)
Anna & the Barbies
volt az első koncertünk, mert én nagyon szeretem, és akinek csak
lehetőségem nyílik, annak mutogatom. Elementális a csapat! Őserő, a tűz
és a víz együtt, akit zsinóron húz Mc Jammin, alias Pásztor „Survivor”
Anna, és akihez kb. már ezer éve tervezem, hogy egyszer civilként
odamegyek és nem csak úgy a színpad előtti első sorból megszólítom;
hirtelen ötlettől vezérelve vettem neki egy ajándék korsó sört (az
előzője fogyott), feladtam neki, rámosolyogtam, ezzel a kontakt
megvolt…, a koncert után tisztességgel meg is köszönték jelenlétünk,
és hogy izomból tomboltunk. Még nekik állt lejjebb? Szívesen hát!
A Kispál és a Borz alatt már jó minőségű csapolt fekete démont szürcsöltünk (350 Ft), mert született egy olyan alapelvünk, hogy ahogy sötétedni kezd az ég alja, a világos sörről mi is barnára váltunk.
Juj, de nagyon ízlett! És természetesen, juj, de nagyon erős volt az
eddigiekhez képest, mi fel sem tűnt, csak később, mikor az alattomosan
ragadó szempilláimra sújtott, szóval Lovasiék Fishing on Orfűn
elkövetett kiváló fellépésük után ezt a produkciót is nagyon vártuk,
hogy tudnak-e, illetve akarnak-e a szerelmetes hazai tereptől távol
megint alkotni egy maradandót? Nyugalom az izgulósaknak, akartak!
Rövidre csapott és pattogós számokkal operáltak, hogy szóljék sok régi
dal és megint két új, hogy visszataláljon sokáig elveszett zenekarához
a lelkében örök hűséget fogadott közönség, és hogy az első igazi
„alter” húzónévvel hivatalosan is megnyíljék a VOLT.
Tankcsapda?
Bármennyire is kezdi elveszteni többek szerint régi őszinte arcát
azzal, hogy nem a maguk, hanem sokkal inkább a tinédzser rajongókra
jellemző korcsoportot célozzák meg a dalszöveg témák választásakor, én
azért csak azt mondom, alap. Kihagyni ilyet bűn,
hathatós érv a klasszikus tűzijáték elemekkel cifrázott koncert nem
látogatásra csak orvosi igazolással, melyet ezen az estén én meg is
kaptam, francba, mert mikor felszaladtam a sátramba a pulcsimért, a
másodperc egy töredéke alatt ejtett foglyul az álomkór! Telefoncsöngés,
SMS, partizajok, mind-mind egy távoli mesevilág foszlányaivá váltak,
így maradt ki egyúttal az énekesnőjét frissen vesztett Balkan Fanatik,
a Dreadzone, és azon lehetőségek, ami soha tervben sem volt…
2. nap
Viszont frissen ébredtem másnap! A 10 óra egyfolytában alvás, nekem 15
éves fesztiválrekord, hogy azt gondoltam, ha már töredezni látszódnak a
hagyományok, a terülj-terülj asztalkám májkrém villásreggeli után egy
kollektív fürdést akár be is vállalhatunk. A sorok a zuhanyzók előtt
persze hosszabban tartottak, mint a sörcsapoknál. Hmm. Ennyi érv nekem
elég a feladásra? No azt azért nem, küzdés az élet, egy apró taktikai
manőver, a tisztálkodáshoz nekünk megteszi a gépi autómosók mintájára kialakított MOL embermosó!
Őrült találmány ez a „BodyWash”, durván jó! Egy többrekeszes, átlátszó
műanyag ketrec, melyben a fő-fő egy samponhabbal vagy másfél méter
magasságig telepumpált valami, amiben el lehet földszinti laposkúszásig
merülni, ott alvilágoskodni, a buborékoktól takaró anonimitásban
bokákat elcsípni, strandlabdával garázdálkodni, közben persze
rendeltetésszerűen izzadásra hajlamos hajlatainkat suvickolni, majd
kifelé menet egy jéghideg zuhanyfüggöny alatt elöblögetni. Totális
felfrissülés, soha többet tusfürdő cipelés, mindenkinek ajánlom, ebből
mi napi rendszert csináltunk!
Hosszú napnak nézünk elébe, itt már biztosan tudtam, mert a hibátlan
folytatáshoz mindenünk adott. A sör persze már délben a kézben, mert
muszáj, ha a nap ereje ennyire a Lővér tetőre hág, kis délutáni
sziesztával a korai berúgásnak esélyét kicsit azért tompítottuk, és
csak délután 4 óra magasságában vettük elő a sátoralkatrészek közé
beszerkesztett fehér rumot, kis kólával, sok jéggel, lájmmal
feljavítva, hogy 5 órakor már enyhe mámortól sújtva táncikáljunk az MR2
színpada előtt Frenk igen sajátos muzsikájára, mi szerintem igényes szövegű majdnem pop (Sonny and his wild cows-t
a feltűnést keltő több száz itt-ott kiragasztott matricás
reklámhadjárata ellenére is kihagytuk), …közben űztünk egy laza 6
személyes extrém csocsót a koktélbárban 3 kapura, hiszen az vicces,
férfias, játékos, és ettől már természetes, hogy hanyagul elegánsan
csajozós.
Mint Ganxsta Zolee és a Kartel,
akik nekem mindig egy megfejthetetlen fogalom voltak. Hiszen annyi jó
nő volt kíváncsi a kimondottan nőgyalázó koncertjeikre, hogy csak na!
Jelen eseti Red Lounge fellépésükkor ráadásul amolyan öregfiús „jazz
verzióban”, ahol minden régi „rosszfiú” (jelenleg aktív kispapa)
kényelemesen ücsörgött a színpadon, semmi felesleges mozgás, vagy
megerőltető ugra-bugra, és ennek megfelelően nézte őket a közönség a
szélekre kirakott kanapékról, vagy a leszőnyegezett sátortéren
elnyújtózkodva. Csoda így, ha még a megtelt táblát is ki kellett rakni?
1 ülő ember 3 állóhelynyit foglalt!
A Red Lounge-ba belépni szigorúan csak 18 éven felülieknek
szabadott. Mondjuk megértem, mert a színpadon innen és a kocsmán túl az
egész egy nagy dohányárusító hodály volt, így felelve meg a hatályos
törvényeknek, s annak a ki nem mondott diszkriminatív igénynek, hogy a
felnőtt programokba ne vegyenek részt oda nem illő fiatalok – a megrontás szemernyi esélyét is kizárva, gyanú esetén fel kellett mutatni egy személyes okiratot.
Egy hátsó elkerített szektorban meg annyi könnyűbombázó nő volt… Hogy egyszer véletlen betévedtem. Valami szigorúan őrzött hosztesz eligazító, esetleg öltöző lehetett, ahonnan pillanatok alatt raktak ki a rádióaktív kajákkal növesztett In-Kal gyerekek, hogy „én ott mit keresek?”
Itt próbáltam először és utoljára érvényesíteni sajtófotó kártyám, de
csesszék meg, azt még a magabiztos dumámmal együtt sem lehetett!
A Goran Bregovic Wedding & Funeral Band frontemberének lábtörése miatt a Soproni nagyszínpadon „közkívánatra” a Hooligans
lépett fel. Az apró termetű tetovált fiúk divatos nagyemberkedése
sajnos épp csak a közt nem nagyon érdekelte, ami nekünk azért volt
különösen jó, mert így NemJuci-ból is jutott nekünk egy darab, és még pont elcsíptük a Beatrice teltházas MTV – Headbangers Ball Aréna végkifejletét, pedig csak az Exploited nagysága előtt tisztelgő tarajos punksereg fotógén profiljait akartuk még szemügyre venni az arab emírnek bebugyolált Kaukázus programba iktatása közben, mialatt Varga Zsuzsa néhány száz méterrel odébb vagánykodott a Magyarországon még soha nem járt, de egyes kultúrkörökben már régóta várt Cypress Hill-t megelőzően. Aztán kicsi Pál Utcai Fiúk,
hittem itt úgy, hogy e sűrű rohangálást a talpaimban érezvén csak
levezetés képpen, mikor is egy kedves szőke teremtéssel egymásra
találtunk, hogy ő „fesztivál van” felkiáltással sörrel locsolt, én meg viszont.
Pólókészletezésembe előre be nem iktatott feltétlen szükséges korai volt a csere, de több se kellett: békepipa, már Tiga
és Dj Paplan versengett kegyeinkért, hogy kinél járuljunk partiba
emelve ezzel az est színvonalát, és hagyjunk el egy telefont és egy
karórát, csak hogy valós értékkel is bírjon a napfelkeltéig tartó őrült
bulizós strigula.
3. nap
Állat volt a tempó, állat, csak így tovább, hergeltem reggel magam.
Működő dolgokon változtatni felesleges, ezért a májkrémreggeli,
embermosó, gyógysör, szieszta, rumkóla időegyenest egy keresztbe tett
fűszállal sem szándékoztam, hogy borítsam, nem úgy persze egy izgága
szomszéd, aki egy liter üde vörösbor és a tegnapi Ossián koncertélmény
hatására olyan transzba taszította magát, hogy a Szenvedély
című (szerintünk Szenvedés!) örökbecsű nótát hallgattuk tőle minimum
fél órán át, míg nem menekültünk el, beleértve azt is, aki utálja!
Mi már tényleg csak a változatosság kedvéért üvöltöttünk vissza neki, szerethetőbb ötletet adva, hogy „Akela!”, mire „Az is jó!” felkiáltással kántálta tovább azt, hogy „Szenvedély, erõsebb néha az életnél, Földre súlyt vagy égig ér, Korbács és kenyér…”
Mielőtt még teljesen eltávolodtunk tőlük, hallottuk, ahogy egy bársonyosan őszinte véleményt az önjelölt énekes pacsirtánk tudtára adó hajadon még hogy pattan le róla: „Most, hogy így megismerkedtünk, csetelünk, meg ilyenek?”
Jártunkban, keltünkben egyre többször láttunk karszalaggal egymáshoz
kötött népeket – egyszer 19-et, lányokat-fiúkat vegyesen, hosszú
láncban, miközben egyikük szükségét végezte egy mobil pisszoárban -,
akik azért választották ez igen kompromisszum kényes „sörbarát”
helyzetet, mert minden bilincsben együtt töltött két óra után járt
nekik egy-egy doboz sör, ha a bíró bácsinál lejelentkeztek; a hülyének
is megéri, tényleg!
Szerencsére, könnyebb potyasör szerzési alternatíva is akadt a
magamfajta erős embereknek, nyújtott kézzel kellett csak kitartani egy
méter sörből annyit, amennyire a kar izmából tellett, ezzel
számszakilag ugyanannyit nyerve.
Menjünk el 6test
koncertre, javasoltam koradélután a többieknek, mert e beszédes
névválasztás porosodó fantáziám szerint csak egyet jelenthet, hogy 6, a
civil szakmája szerint sztármodellként dolgozó könnyűvérű fruska feles
energiáit egy metálzenekar agresszív színpadi kivetkőzéseiben éli meg,
amit ugye ilyen összefüggésben kár lenne kihagyni – ehhez képest csak a
kényszeredett mosollyal sört csapoló lánytól tudtuk meg, hogy
kéjnedvektől csöpögő leszbikus orgia helyett itt is csak egy koncert
volt (egyetlen jó hangú nővel), de már annak is vége.
Csalódottságunk nem tudtuk leplezni, végtelen elkeseredésünkben az Alvin és a mókusok riffgyilkos szösszenetein reméltünk vigasztalást, de szigorú elvárásainknak ez is kevés volt, így kilátogattunk inkább a legnagyobb programfüzetben nem jegyzett kocsmák és magnózenék világába, a kinn parkoló autók közé, néhány szerény nyelet töltikére, ha már cél a delírium, az sem baj, ha praktikus Tesco áron mérik.
A Belga
már-már szokásos legkiválóbb hangulatban telt. A 3 hülye közönsége
vehemensen passzírozta testét neki minden idegen testnek, Tokyo
stílusához hűen be is szólt a szervezőknek, hogyha még egyszer ennyi
embert a sátoron kívülre kényszerítenek (értsük ezen, ha nem a
nagyszínpadra hívják őket, ahol ekkor épp a Depresszió), el sem
jönnek… lásd Sziget, de hát ők a hip-pop-hop szakma csúcsa,
ezt valóban megtehetik: viccelődnek, igazat beszélnek, vagy élcelődnek
– sosem lehet tudni -, és mindenki csak reménykedik, hogy legközelebb
nem adnak ilyen kitűnő célt a keresztnek.
Quimby?
Hááát… Már megint? Ebben az évben már annyiszor, s egyik koncert a
másikhoz mindig annyira hasonlít, sehol egy új nóta, de régiekből is
csak a szokottak, akár kihagyható is lenne, ha nem esne egy kiadós
sörözéshez útba, s ha már ott, igen, ez olyan, akkor valamiért fogva
tartott, maradtunk, bevártuk vele a péntek esti rekordtömörülést hozó Manu Chao-t,
mely ugye tavaly a Szigeten két áramszünettel tarkítva is a legjobb
élmények között volt… de most nekem valamiért nem nagyon jött át, így
hát jobban preferáltam a fantasztikus bossa nova slágereivel hadak
útját járó francia Nouvelle Vague-t. Csak egy pulcsit kell felvenni előtte! Mert a hideg szél a hámréteg alá is betámadott, így aztán sátor, energiacsapda, még a telefon akksija is lemerült, hello.
Két óra. Ennyi esett ki kábé, csak úgy. Miként karórám múlt időben
forgatta mutatóit, és a mobilom sem bírt több táppal, innentől úgy
próbáltam tájékozódni, hogy mentem előre, belehallgattam az útközbeni
színpadokon szóló zenébe, be-belőttem a programfüzet segítségével a
kritikus intervallumot, így találtam meg magamnak napzáró partiként a Kiscsillagot.
Illetve majdnem napzáróként, no. Mert két feka gengszter, alias Dj Marky és Stamina MC határozottan tört drum’n’bass ütemei aljas módon a Samsung Mobil Aránába csábítottak, és mint egy szelektív Uhu, törzsem ragasztották a sátorhoz, miközben térdem rugózott, jaj, s közben az éjjel megint észrevétlen nappalba hajlott…
De, telefontöltésre talán ez a korai a legjobb időpont, ha már csak
egyetlen olyan szekrényt helyezett ki csupán a drágalátos T-Mobile
Pont, ahol típustól függően hálózati adapter nélkül is esély nyílik
energiafelvételre, bezzeg tavaly a djuice… És bár a nekem kellő
Motorola szekrény
egyedüliként szabad volt, a megfelelő aljzat onnan is hiányzott, így a
sok-sok szombati napijegyes pajtásom esélyt sem kapott, hogy
emlékezetes ébredésemet követően rám találjon.
4. nap
Mert az bíz bitang emlékezetes volt! Pont a piros aranyas
májkrémadag utáni félkómaság és vergődés állapota hajtott vissza egy
ábrándoktól gazdag vizuális mezsgyére, mikor sátram zippzárát lehúzva
benyitott annak ajtaján egy liter eperlé. A kedvenc alkoholmentes
italom. Majd a dobozt tartó kéz mögött megjelent két hosszú comb, egy mély dekoltázs, és egy olyan széles vigyor, mint a „kolumbiai nyakkendős” filmekben… Basszuskulcs. Egy nő! A világ legjobb nője, mit vétettem, atyaég?! És letepert, és lenyomott, és a földhöz kente álmos arcom, s azt mondta, „veled maradok holnapig!”
Talán mondanom sem kéne, de nyugodt fesztiváléletem azonnal
megváltozott. Nem voltam többé az a kalapban lófráló szakadt senki,
mert Ő mindig ott volt mellettem, és őt nem lehetett ugye nem
észrevenni, egyből annyi barátunk lett, mit én 3 nap alatt lepkehálóval sem tudtam volna összeszedni!
Ő érte rajongtak, én meg csak ott álltam, mint egy megtűrt alattvaló, s
nagy szemekkel figyeltem, ahogy odajönnek hozzánk hol a tizenéves
punkok, hol a harmincas férfiemberek, hol csak messziről dudálnak a
Toi-For feliratú terepjáróval menőző egyedek, de persze ez mind
mindegy, mert „kiskunfélegyházi barátnőm” csakis engem szeret…
„Elviszlek cserébe életed legjobb koncertjeire” – ígértem
magabiztosan neki, s egy szuperintenzív programvadászatba kezdtünk,
hogy kihozzuk közös napunkból azt a maximumot, amit VOLT-on csak lehet.
A Napra bungee jumping alatti matracát is a nézők közé söprő folk-rockján aszalódva pergő ritmust nyertünk, a Black Out Fekete-Kék című számáról Colorstar-ra, onnan meg a brutálisan férfiállat hangú pécsi rock’n’roll-western Psycho Mutants-ra mentünk, majd vissza a zseniális szövegeikkel és brit-pop dallamvilággal tiniket rabigába hajtó 30Y-ra, onnan átcsapva a középiskolai diákéveim alatt virágzását élő soproni Moby Dick rockba, sej Pokolrock, haj Gazember, indulj Keresztes vitéz…, hogy aztán a skandináv rockszintér leghírhedtebb bandájának színpadi garázdálkodására pogózzunk, karmoljunk.
Ez a Clawfinger,
vazz! 1993 és 1995 meghatározó alakjai! Durva arcok ők, és egy olyan
hathatós 007-es Goldfingerről Clawfingerre átörökített intróval
nyitottak, hogy már ott beleborzongtunk, és éreztük, ez után csak
meghalás jöhet, soha kevesebb, semmi több, de véletlenül sem a
nagyszínpadon a Müller „Sziámi” Péter által újra exhumált URH!
Aztán kicsi Vad Fruttik, csak azért, mert pont kezdődött az a nyavalyás Sárga Zsiguli, egy csipetnyi Offspring, aztán a csodálatos díva Péterfy Bori, akinek minden számához volt a kivetítőn egy odavaló világmegforgatós tánca, majd zárásként egy kis Zagar,
hogy 10 fölé tornázzuk jól megérdemelt aktív pihenésünk, s hogy
visszavonuljunk a sátramba egy hálózsákba szorulni, míg csak fel nem
vert minket egy jól megtermett security, hogy tessék csomagolni…
De soha nem volt ilyen jó, de tényleg! Balaton Sound-ig meg rá lehet még pár napot pihenni!