“We’ve got our Helmet, dude!”

…válaszolja Butt-head a mindenki által ismert rajzfilmsorozat egyik részében a hippisztikus szőke tanárnak, mikor az egész városban áramszünet lévén, a tancsibácsi megkéri őket, hogy segítsenek neki a kereszteződési lámpáknál forgalmat irányítani és jó tanácsként még hozzá teszi, hogy viseljenek sisakot.

Sokan és sokféleképpen próbálták már megmagyarázni, mitől is jó a Helmet. Talán pont attól, hogy nem próbálják túlvariálni zenéjüket és egyszerűen – még a gyengébben sikerült lemezeiken is – csak jó és kitűnő számokat írnak. De lehet, hogy éppen attól, hogy megalakulásuk óta csöndben tették a dolgukat és maximum csak a szemöldöküket vonták fel, amikor például a hamar hamvába holt és már születésénél is unalmas nu metal mozgalom jellegtelen bandái megpróbálták nótáik szerkezetét és hangzását lemásolni. Esetleg a jazz-gitárosnak tanult, ám zenekaralapítóként már a rockosabb megszólalás felé fordult vezetőjük, Page Hamilton lehet a titok megfejtése.

Az együttes 1989-ben alakult és első lemezük 1991-ben jelent meg Strap It On címmel. Az anyag nem keltett nagyobb feltűnést, csak a súlyos megszólalást kedvelő, legkitartóbb zenerajongók kapták fel rá a fejüket. Szokatlannak tűnő, alig két-három perces számaikkal kilógtak minden lehetséges besorolás alól és a világ is csak annyit tudott róluk, hogy egy nagyszerű gitáros vezette, erőteljes hangú társasággal állnak szemben. A debütalbum után jobb híján a Black Flag-Jesus Lizard vonulatba sorolták be őket. Egyelőre.

A Strap It On nagyszerű ujjgyakorlat volt a következő nagylemezhez, ami alig egy évvel később érkezett meg a boltok polcaira. Ez volt a Meantime, ami a Helmet védjegyévé vált és amivel egy máig meghaladhatatlan remekmű született meg. Ezen az anyagon mutatkoztak meg először teljes szépségükben Hamilton jellegzetes monoriffei (vájtabb fülűek kedvéért: staccatós moll-riffei), amelyek a mélyre hangolt gitárokkal együtt alapvetően határozták meg a Helmet összhangzását. Kinézetre is mások voltak, mint az akkori rockmetál zenekarok többsége: a megjelenésre nagyjából fittyet hányó Helmet-tagok lazán és pózoktól mentesen, pólóban, rövid nadrágban és sapiban nyomták a színpadon lecsupaszított szerkezetű dalaikat. Hamilton és csapata ezzel a riff-ínyencek kedvence lett és saját köreiken belül a Meantime rövid időn belül klasszikussá vált.

A következő eresztésre azonban három évet kellett várniuk a fanoknak. Ez lett az 1994-ben megjelent Betty, melyen elődjéhez hasonlóan nagyszerű dalok sorakoznak. Ehhez az időszakhoz kapcsolódik legnagyobbként elkönyvelt sikerük is, melyet a Crow filmzenéjére felkerült Milquetoast című számuk hozott meg nekik. A Betty kapcsán sokan a szemükre vetették, hogy az anyag kevésbé összeszedett a Meantime-nál, pedig inkább csak a velük szemben támasztott elvárások voltak irreálisan nagyok. Kicsit elfogulatlanul nézve, a korong a Helmet zenéjét az általuk elérhető határokig tolta ki.

Egy, a határokat feszegető korong után egy zenekar vagy teljesen új utakat keres, vagy pedig korábbi zenéjének átgondolásával és az esszenciális részek újraszintetizálásával szokta folytatni. A szintén három esztendő elteltével, 1997-ben megjelent Aftertaste már címében is jelezte, hogy a Helmetnek nem csak öniróniája van, hanem a második úton próbált haladni a kettő közül. A végeredmény azonban felemás lett: vissza is kanyarodott a Meantime-hoz, meg nem is. Majdnem elérte annak magasságait, de a csalódás a rajongók és a kritika részéről még nagyobb volt, mint a Bettynél. Ötlettelennek és kifulladónak ítéltetett az Aftertaste, pedig csak logikus lezárása volt a Meantime-mal elkezdett esszenciális Helmet-trilógiának.

Majd hirtelen néma csönd. Feloszlás és hét év szünet következett. Lassan már a legkitartóbb helmetisták is feladták a reményt és kezdtek beletörődni, hogy kedvencük már csak zenéjében él, mikor is a 2004-ben újjáalakuló zenekar szürke szamárként tűnt elő a ködből.

Az újjáalakuláshoz Hamilton minden zenekari posztra új társat keresett és 2004 októberében meg is jelent a következő lemez, ami a Size Matters címet viselte. Bár sokat nem tett hozzá az életmű korábbi részeihez, klasszikus hamiltonista számok találhatók rajta. Más előadók persze összetennék a kezüket, ha egy ilyen lemezt tudnának írni, de érzéseim szerint kicsit tét nélküli volt és talán valóban csak a mérete számított.

Annál nagyobbat szólt viszont a két éve megjelent Monochrome. A lemez koproducere az első két lemeznél már közreműködött Wharton Tiers volt, de ettől függetlenül egy rossz szó nem érheti a ház elejét. A Helmetnek sikerült az, ami nagyon ritka a rock történetében: egy olyan lemezt hoztak össze, ami csúcsművüknek nemcsak, hogy méltó utóda, hanem egyenlő rangú vetélytársa is. Elég, ha csak olyan számokra gondolunk, mint a Brand New, vagy az On Your Way Down és nyilvánvalóvá válik, hogy a Sisak ismét a régi fényében tündököl.

Minderről legjobban 2008. július 1-én, az A38-on győzőhetünk majd meg, ahol a honi Saint Petrol és VL45 társaságában lép föl rajongásunk tárgya. Épp itt volt az ideje, hogy végre élőben is láthassuk őket! Én már fényesítem a sisakomat… ööö… keresem a régi baseball sapkámat. Remélem, ti is!

  • kö-te-le-ző

  • Jó, akkor addig pótolok, átismétlek..

  • hajrá zsenya!
    hét eleje óta egyébként én is.

  • elvitte a cica az uccsó szót:
    hét eleje óta egyébként én is ismételgetek.

  • z.

    size matters a kedvenc lemezem…