metallica live @ stadion slavia praha, 08-06-03

az alábbiakban Z lelkes és rendkívül aprólékos beszámolóját olvashatjátok attól a pillanattól kezdve, hogy eme jeles blogon feltűnt egy bizonyos hirdetés.

megvalósítani a lehetetlent: 2008.06.02.

16:20 olvasom ae blogján, hogy van 2 jegye a holnapi metallicára, féláron. pár perccel később megszületik a gondolat.
16:25 telefon s-nek, aki természetesen nem veszi fel.
16:30 sokadik telefon s-nek, aki sokadjára sem veszi fel.
16:35 msn. ismerősök zaklatása, hogy mi lehet s-sel. opciók: egyrészt lehet, hogy nem ért fel bpestre. másrészt alszik, mint szokott.
16:40 sokadik telefon s-nek, aki még mindig nem reagál. elhatározom, hogy elmegyek hozzá, hátha tényleg csak alszik.
16:58 zuhany, villamos, metró. a ház előtt ráfekszem a csengőre. “áll, néma csend.”
17:00 jön egy férfi, aki kinyitja az ajtót, és megkérdezi, én is be szeretnék-e menni. pár másodperc hezitálás. végül is mit veszíthetek?
17:03 a lakásajtó előtt is ráfekszem a csengőre. tényleg nincs még itt. damn.
17:05 elindulva motoszkálást hallok. itthon van, csak aludt. még nem támadom be a hírrel. megvárom, míg bootol. 🙂
17:08 megtudja a hírt: fejét csóválja, közli, hogy ezen gondolkodnia kell.
17:10 levél ae-nek, hogy egyáltalán vannak-e még jegyek.
17:15 telefon a cseh-szlo toursnak, hogy lehet-e még a holnapi járatra jegyet foglalni. lehet, de 18:00-ig be kell menni személyesen. a lehel térnél van az iroda. s a nagyvárad térnél lakik. az út 15-20 perc (jó esetben). várunk. minden ae válaszán múlik. ekkor már eldőlt, ha van jegy, megyünk.
17:33 ae válaszol, hogy megvannak jegyek, ekkor már a cipő rajtam van. sprint a metróhoz, közben s-sel telefonos kapcsolat.
17:53 életem leghosszabb metróútja. közben s-t zaklatom, hogy hívja őket, mert nem érek majd oda 18:00-ra, maradjanak még egy kicsit. cím pontosítása. nyíló ajtó, kirobbanok. sprint a visegrádi úthoz. közben félretájékoztatnak (az a nyugatinál van), de végül mentem (rohantam) a szimatom után.
17:58 berobbanok az irodába. kifújom magam, és előadom, hogy holnap el kell jutnunk prágába. van hely a 9:15-ös buszra (17:00 prága), de vissza már csak a másnap 16:00-kor induló járatra van hely. legyen, megrendelem a jegyeket. hívom s-t az adatok miatt. bemondja, de közli, hogy ae nem éri el a barátnőjét, lehet, hogy csak másnap reggel lesz jegy. de mennyire reggel, 9-kor indulnunk kell?!
18:05 megvannak a buszjegyek. telefon s-nek: holnap megyünk prágába.
18:20 visszaérek s-hez. ae kéri a telefonszámot és biztosít, hogy ír ha lesz valami.
18:25 setlist keresése. fokozódik a hangulat, de egyikünk sem meri még elhinni, hogy talán sikerül. részletek szervezése: pénzváltás (bank reggel 8-kor nyit), kaja, ruha, mp3/ipod.
19:50 hazaérek. ae ír, hogy valószínűleg a barátnője, zsé adja oda a jegyeket, megadja a telefonszámát.
20:00 hívom zsét, aki mondja, hogy most megy fel az ismerőséhez a jegyekért. biztosítom, hogy még este is bármerre, de elmegyek érte. kiderül, hogy a móriczon (tőlem 5 perc a körtér) tudunk találkozni, mert a farkasréti temető környékéről jön, majd telefonál.
21:25 telefon zsétől, hogy indulhatok.
21:35 zsétől átveszem a jegyeket. először fut végig az arcomon a mosoly. 🙂
21:45 hazaérek. s-nek megírom, hogy vannak jegyek. futni volt, csúcsot javított 🙂

ezután már csak a bepakolás és egy nyugtalan, nagyon rövid alvás következett. reggel fél 9 után találkoztam s-sel a nagyvárad térnél. nem tudott váltani koronát a bankban, de a népligetnél ez is megoldódott. felszálltunk a buszra. itt már én is elhittem, hogy sikerült, tényleg prágába megyünk, és tényleg látni fogjuk a metallicát élőben. jó ég! az út amúgy elég vacak volt, próbáltam pihenni, de nem volt az igazi. közben természetesen egyfolytában őket hallgattam. brnonál lespanoltunk két jóarc magyar sráccal, akik voltak már prágában, úgyhogy innentől fogva a duó kvaretté alakult. brno és prága között elképesztően nagy viharok voltak, félúton pedig valami putri garázsba hajtottunk be. mindenki megijedt, hogy itt bizony szervtolvajlás lesz, de szerencsére csak a wc-t tették rendbe. hála a cirkusznak, a viharnak és a dugóknak (mert azok is voltak szépen a pályán) 18:10 körül léptünk le a buszról (kezdés 19:00), úgyhogy azonnal csorogtunk a metróhoz, hogy eljussunk a slavia stadiumhoz. útközben azért egy ismerkedő sörhöz közünk volt. közeledve tompa zúzást (előzenekar?) hallottunk, de amint a stadionhoz értünk, már teljes csend honolt.

előzenekar? á, csak a machine head.

a koncert: 2008.06.03.

20.000 ember csöndje :). fél 8 körül jutottunk át a kapun, ekkor már javában hangoltak, a megpendített basszusgitár végigszántotta az étert, eltorzítva a jelenlévők arcát, csontját, lelkét. összenéztünk s-sel, hogy ha ez a dolog beindul, itt kő kövön nem marad.

szerencsére annyira “komfortos” a prágai stadion, hogy nem volt csomagmegőrző vagy ruhatár, úgyhogy cipelhettük a hátizsákot magunkkal (damn!). félútig sikerült beverekedni magunkat a küzdőtéren, esélytelen volt előbbre jutni. annyira nem bántam, mert egyrészt láttunk rendesen (magasság ftw), hangzás szempontjából pedig éppen az ideális helyen álltunk (mögöttünk a keverőpulttal). a 2 újdonsült ismerősnek elitebb helye volt, így ők hamarabb megpattantak az elülső szekcióba. (a küzdőtér két részre volt osztva) utólag bevallották azért, hogy a lábdobból nagyobb dózist kaptak mint szerettek volna. így járnak a telhetetlenek :).

nehezedett a légkör, a technikusok a setlistet ragasztgatták mindenhová, közben pedig ócskább zenék (not!) dübörögtek (korn: blind, slipknot: pulse of the maggots, system of a down: chop suey). nagyon számítottunk előzenekarra, mert kettő is be volt hirdetve (machine head), de utólag már elmondhatom, hogy lendületből sikerült lekésni őket. nincs kizárva, hogy a ronda felhők miatt húzták előre a programkezdést.

negyed 9 környékén lelőtték a zenét, a közönség felzúgott, és lassú füst kúszott elő mindenhonnan a színpadra. egy szívdobbanásnyi idő alatt felcsendült morricone egyik legnagyobb klasszikusa, az ecstasy of gold. lehetne itt frázisokat puffogtatni arról, hogy a jó, a rossz és a csúf egyik frenetikus jelenete lepergett előttem és tuco elszánt arca összemosódott a xx. század legnagyobb metálbandájának állandó és kötelező intrójával, de mindez felesleges. nincs az a nyelvi eszköz, amivel le tudnám írni az érzést, milyen ezt élőben megtapasztalni.

az elhaló taktusok után kirobbant lars ulrich a dobok mögé, bevágta a sört a közönségbe, és a többiekkel együtt rágyújottak a creeping deathre. talán soha nem volt még ekkora kontraszt két pillanat között: az egyikben az őrült várakozás pattanásig feszíti az idegszálakat, a másikban pedig elkezdődik mindaz, ami átformálja az ember lelkét, zsigereibe férkőzik és kiszakíthatlanul, örökre a részévé válik. a felütés hármasának fúziója (creeping death, for whom the bell tolls, ride the lightning) annyira erős volt, hogy alig kaptunk levegőt, sokkolt az élmény. a 4 zenész tökéletesen ura volt hangszerének, összjátékukról ordított a profizmus, amit pedig közösen műveltek az nem egyszerűen zene volt, hanem varázslat. igazi, vérőszinte, képmutatás nélküli varázslat.

bár az énekhang nem volt valami erős (direkt), a hangzás gyakorlatilag mindent vitt. számomra van egy kritikus pont a keverésben (erre mindig háklis vagyok), ez pedig basszusgitár és lábdob hangjának karaktere és szinkronizálása. többnyire a nagy zenekarok remekül meg tudják oldani (a kisebbek egyszerűen túlvezérlik a lábdobot), viszont a metallica esetében ez olyan átütő és brutális volt, amilyet soha azelőtt nem hallottam. hammett és hetfield gitárjátéka pedig éket vágot a levegőbe. így utólag persze könnyen dobálózom hangszínképekkel, frekvenciaintenzitásokkal, dinamikatartománnyal, ott nyitott szájjal ámultam, és hagytam, hogy az életre kelt dallamok két lábbal tapossanak bele a földbe.

ők is nagyon tudják, hogy az első 5 lemezükkel (kill, ride, master, justice, black) váltották meg a világot, ezért jobbára erről válogattak. a második katarzis az unforgivennél ért el. a csendes sötétségből hetfield akusztikus gitárral lépett a mikrofon mögé, és némi felvezető után előcsalta a húrok közül a fájdalmasan gyönyörű főtémát. a többiek a legnagyobb muzikális alázattal követték és bontották ki az ütemeket. 20.000 ember bénult le a zene erejétől és szépségétől.

hátborzongató volt. a justice for all méltó átvezetésnek-folytatásnak bizonyult. a mai napig tartom, ha annak a korongnak nem szúrják el a keverését (esetleg felvennék újra), a legjobb lemezük lehetne (szerintem a szar keverés ellenére ia az a legjobb 🙂 – ae.). szenzációs a számok komplexitása, a dallam-mondanivaló kontextusa. a legtöbb progresszív hatás is itt jelenik meg. érdekes lett volna, ha megmaradnak ezen az irányvonalon (viszont szegényebbek lennénk egy blackkel, amit azért én is nagyon bánnék :)). élőben szerencsére a dal pontosan úgy szól, ahogy kell. a devils dance (reload) némiképp kiugrott a setlistből, de én ekkorra már ott tartottam, hogy bármit játszhatnak, muszáj leszek alázattal hallgatni. mellesleg a dd is szenzációs szám, erre ott kellett rájönnöm. pokoli a lüktetése.

kisebb zúzás (no remorse) után két igazi nagyágyú verte ki az elménk megmaradt reléit. az egyik, a fade to black, s egyik legnagyobb kedvence, míg az azt követő master of puppets az enyém. a ride the lightning gyögyszeme alatt stílszerűen sötétedett be, hogy még nagyobb nyomatékot adjon a mondanivalónak. az a gitártéma, csak azt tudnám feledni.

itt jött el az ideje, hogy színt valljak. sokakkal ellentétben nekem nem a metallica (vagy black ha úgy tetszik) a kedvenc korongom (bár gyengébb pillanatomban hajlandó vagyok kiegyezni egy döntetlenben a master javára :)), hanem a master of puppets. nemcsak a címadó dal miatt, hanem egyszerűen úgy érzem, hogy a metallica itt volt először igazán nagybetűs metallica, ez volt a jéghegy csúcsa, ha úgy tetszik. a kill em all-lal ötvözték a thrasht a speeddel és a karakteres énekhanggal, a ride the lightninggal kirúgták a határokat, saját arcukra formálták a stílust, a masterrel pedig megalkották a tökéletes korongot, amely ízig-vérig klasszikus, professzionális, nagyívű, szenzációs, lenyűgöző. benne van a szükséges plusz, ami időtlenné teszi. soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy 2006-ban nem voltam ott valamelyik nyári koncertjükön, amikor végigjátszották az egész lemez. szóval master of puppets: a valaha megírt legnagyobb felütés, tökéletesen fantasztikus összhang a gyors és lassú részek között.

most komolyan, hány banda engedheti meg magának, hogy a legnagyobb zúzást kettétörje egy olyan gitárszólóval, amitől összefacsarodik az ember szíve, hogy aztán visszatérjenek egy ennyire brutális befejezéssel? és ez nemhogy működik, hanem ettől lesz esszenciális a szerkezet.

halk imát elrebegtem a fade to black testvérdaláért, a sanitariumért, mert az élményt csak ezzel tudták volna fokozni, de nem lett igazam. számomra ez a zenéjük csúcsa, bár képtelen vagyok megindokolni. olyan ez mint a szerelem, beütött még nagyon régen, és azóta is ez a dal áll hozzám a legközelebb. a damage inc. zárta a szekciót, ami ugyan szintén mop-szám, de legalább feldolgozhatóbb, mint az előzőek. szükség is volt a pihenésre, mert a második szekció négyes fogata felemelt minket a porból, de csak azért, hogy megadja a kegyelemdöfést.

hammett maradt egyedül a színpadon, a mozdulatait követték a reflektorok, ő pedig némi ráhangolódás után rákezdett a nothing else mattersre. tudom, hogy a metallica legmainstreamebb száma, és ezer ember ezerféleképpen koptatta már el mindenféle szituációban hallgatva/felemlegetve. mindezek ellenére azt mondom, hogy ez az egész hulladék hype, egekig magasztalás, istenítés mindenki (tényleg mindenki) részéről, úgy színigaz, ahogy mondják. a dal tényleg a legek legje, és ennek köszönhetően minden lepereg róla. önmagáért létezik és feddhetetlen marad. előben hallani leírhatatlan…

sok időt nem hagytak arra, hogy feldolgozzuk, mert a sad but true pillanatok alatt előrobbant és magával ragadta a közönséget. lars észbontó dobjátékát már csak a refrén összetettsége tudta fokozni: you know its sad but true. a one előtti géppuskaropogást, robbanásokat pirotechnikai eszközökkel érzékeltették: valódi robbanások, villanások, tűzijáték. a 7 perces csoda pedig az utolsó hangig nyargalt a tökéletesség felé.

a koncert zárlataként hetfield magához integette a kamerást, hogy a lehető legközelebbről indíthassa az utolsó számot. a nép pedig természetesen eldobta tőle a haját. a kezén lévő tetoválás lehet, hogy nem mostani (M ’81). természetesen a kihagyhatatlan enter sandman jelentette a végjátékot. (tényleg a black a legjobb lemezük? :)) az utolsó négy számról (nothing else matters/sad but true/one/enter sandman) már tényleg minden elő ember csak szuperlatívuszokban tud beszélni. önálló arculatuk van, és méltán foglalt a helyük a valaha megírt legzseniálisabb szerzemények között. úgy gondolom, aki csak egy kicsit is szereti a metallicát, az elhiszi, hogy prágában bizony sok embernek (köztük nekem is) az álma öltött testet abban a 2 órában.

volt visszatapsolás, hetfield jóarcoskodott: milyen kedves a csehektől, hogy a metallicának épít egy stadiont (a slaviát márciusban adták át), és ezért még játszanak egy kicsit. encore: last caress/so what/seek n destroy. az első kettő igazi meglepetés volt, a seek n destroy viszont nem. évek óta mindig ezzel zárnak, és mennyire jól teszik. hetfield arra biztatta a régi motorosokat, akik nem most látják őket először, hogy az újakat tanítsák meg, hogyan kell erre a számra tombolni. észbontóan hatalmas volt finálé, jövőre pedig már nem tanulni, hanem tanítani fogok én is :). végül kiszórtak egy csomó pengetőt, dobverőt, és mind a 4-en köszönetet mondtak a közönségnek. trujillo belehörgött vagy hármat a mikrofonba (ez az ember (?) nem normális :)), lars pedig megígérte, hogy 1 év múlva visszajönnek, szeptemberben pedig hallgassuk meg az új lemezüket.

a metallica kirobbanó formában van, tényleg jó rájuk nézni. hetfield úgy tűnik, abszolút kigyógyult a dolgaiból, ideális frontember fantasztikus hanggal és gitárjátékkal. hammett egy jelenség, a nyugalom szigete, ahogy elővarázsolja azokat a fájdalmasan szép szólókat a hangszeréből. ulrich kiváló dobos, állandóan szakad róla a víz, hihetetlenül energikus. trujillo pedig nem normális: a legjobb értelemben. teljesen beilleszkedett, húzóerő a színpadon, gyökeres ellentéte hammettnek: ő bizony robosztus, nekifekszik, és úgy zúz, mintha az élete múlna rajta. a 4 férfi jellemben kiegészíti egymást, összjátékuk ettől briliáns. bár nem fiatalodnak ők sem, ugyanaz a szenvedély lángol a szemükben mint az ősidőkben. a technikájuk alapvetően az őstehetségre épül, amit a tapasztalat csiszol egyre tökéletesebbre. egy dolog biztos: még mindig a zenéért és a közönségért játszanak.

bár egekig magasztaltam mindent, a legfontosabb dolgot még nem említettem. ha a dolog szótári jelentését nézem, akkor én is, mint sok más ember, rajongó vagyok. legalábbis a koncert előtt az voltam. most már nem vagyok az, mert rádöbbentett néhány dolgora, amik ott lebegnek körülöttünk, csak senki nem veszi észre őket. a rajongás ugyanis nem több egyszerű képmutatásnál, álszent dolog.

az arra érdemes zene művészet, és mint művészet, kommunikáció is: emberek a mondandójukat, érzéseiket dallamokba, rímekbe csomagolják, hogy azok eljussanak más emberekhez. annyira kétségbeesetten figyelünk erre a csomagra, hogy közben minden más a háttérbe szorul. magatehetetlenségünkben ikonokat hozunk létre, szimbólumokat, amiktől azt várjuk, hogy időtlenné válnak és mindenki számára ugyanazt fogják jelenteni. képtelenek vagyunk elfogadni, hogy ezt nem várhatjuk el, mert semmi sem változik sebesebben, mint mi magunk, az emberek, a közönség, akik annyira szomjazzuk az állandóságot. azt is hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a létrehozott ikonok valójában hús-vér és érző embereket rejtenek. a koncertnek hála az oly gondosan megalkotott ikon semmibe veszett, ami megmaradt helyette, az 4 rendkívül szimpatikus zenei géniusz, akik minden porcikájukkal azon dolgoztak, hogy létrehozzák a már fent említett üzenetet a hallgatóság felé. amely természetesen bizonyos értelemben időtálló, de mindenkinek minden pillanatban mást fog jelenteni. köszönöm nektek: james, lars, kirk, robert. örökre hálás leszek érte. ehhez nem volt elég felnőni, ezt érezni kellett.

és persze köszönöm NEKTEK is, ae és zsé, hogy lehetővé tettétek ezt az egészet. sajnálom, hogy ennyire személyes lett az írás, remélem nem másztatok tőle falra, ha igen, akkor legközelebb nem fogok élménybeszámolót küldeni :). bízom benne, hogy a következő környékbeli koncertjükön már TI is ott lesztek.

természetesen sajnáljuk, hogy nem lehettünk ott, a fenti sorokat olvasva még jobban :), ugyanakkor kevésbé is, hisz így – mondhatni – csodát tettünk veled és s-sel, te pedig az élmény birtokában megismételted ezt a csodát eme fantasztikus élménybeszámolóval. szóval én köszönöm – ae.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Hihetetlen – stúdiózik a Metallica Több éven át tartó ígérgetés és rejtélyeskedés után végre biztos a hír: a Metallica új albumon dolgozik. A hírt a zenekar fronembere, James Hetfield kottyantotta el, egy EMG TV-vel folytatott videóinterjú során, habár a puszta tényen kívül semmi mást...
Metallica koncert lesz Budapesten! A Metallica ma bejelentette Hardwired… To Self-Destruct című új albuma világkörüli turnéjának európai állomásait, ami 2 bulival indul Amszterdamban, a Ziggo Dome-ban szeptember 4-én és 6-án. A teljes európai koncertkörúton a norvég Kvelertak lesz az ...
A Metallica Budapesten! A Live Nation Hungary büszkén jelenti be, hogy a világ egyik legnagyobb heavy metal együttese, a Metallica 2010. május 14-én Budapesten lép színpadra, a Puskás Ferenc Stadionban. A legjobb koncert bandák között számon tartott csapat negyedszerre lát...
  • beer goood! t-shirt goood! money goood! :DDD

  • kúúúrva jó beszámoló, eskü ott éreztem magam most én is, és tomboltam, ördögvilláztam, és üvöltöttem: Metallica!
    zárójelesen persze érdekelne, hogy mit csináltatok utána – a busz indulásig?

  • no majd jól kifaggatom a delikvenset.

  • Rocksámán

    Hihetetlen számomra de ott éreztem magam a koncerten annyira jól leírtad.Fantasztikusan jó beszámoló.Egészen fellelkesedtem a hatására és mérget vehetsz rá,kedves Z,hogy legközelebb amikor a környéken járnak akkor én is ott leszek.:-))