Buli a gyárban – Mike Patton Quartet az A38-on

A ráhangolódás már az olasz-románon megkezdődött (reméltük, hogy a Zu nem látta) és mire beverekedtük magunkat az A38 gyomrába, a maligánfok már felülről súrolta az ideálist. Sőt, az előzenekar helyett a fedélzeti bárpultot választva már a májfunkció is szétesőben volt, mint a francia védelem.

Szerencsére még időben érkezett egy kijózanító(?) belső hang, ami figyelmeztetett, hogy – kóserszilva ide, EB oda – ma este talán mégis inkább Mike Patton Quartetre kéne összpontosítani. A tizenegyes kezdésre aztán a terem szépen megtelt elkötelezett rajongókkal és kellő sznobériával felvértezett szimpatizánsokkal. Namármost!

A koreográfia száz százalékig megfelelt az elvárásoknak, azaz a dob-basszus-szaxofon felállású hangszeres kommandó, sűrűre szőve szállította a freejazzes, hardcore-os imprókat, a művészúr pedig, visszafogott stricinek álcázva magát sívítozta, suttogta, énekelte(?) végig a bő egy órát. Pontosabban mindenféle kütyükön, erősítőkön átszűrve effektezte szanaszéjjel önmagát.

Hangutánzott! Aláhúzom, baromi nehéz szavakba önteni egy effajta bizarr, dramaturgiai csúcspontokat mellőző, a megbecsült formára magasról tojó koncertélményt. Illetve ez már inkább performance kategória, összefüggő zajártalom, esetenként kakofónia.

A sodorvonalat messze elkerülő, outstanding vállalkozás inspiráló vehemenciával ügykezelt a színpadon.

Egyértelműen látszott, hogy a generális és a ‘zolaszok nagyon érzik egymást, a témázásokat rendszeresen elválasztotta egy-egy összeröhögés (sztem rajtunk), a kortárs hc/crossover műfaj egyik legmerészebb vezéralakja úgy élvezkedett a billentyűi mögött mint egy kisgyerek.

Mégis inkább mi éreztük kis hülyének magunkat.

Ha időnként nyújtanak is kapaszkodókat, kapaszkodónak vélt ismétlődő témákat, azt a lehető leggyorsabban kikapják a kezedből (David Lynch..), magadra hagynak, mintha azt üzennék:

Innentől oldd meg te, öregem!

Hát jelentem mi tegnap este kudarcot vallottunk és nem oldottuk meg. De körülöttünk, más szerencsésebbek talán igen, bár élnénk a gyanúperrel hogy sokak számára az élményt kurvára nem a zene, hanem a jeles személyiség kartávolságnyi jelenléte okozta.

A nyers, masszaszerű előadást azért egy-két harmonikusabb könnyítéssel letolták a torkunkon, így is komoly feladat elé állítva emésztőrendszerünket.

A végére egy szétcsavarozott free-jazz koncert és egy ózdi kohólátogatás vegyes élményét kaptuk a batyunkba Pattonaziéktól…

Nyilvánvaló a tény, hogy Mike a Peeping Tom féle popos kikacsintás után újra zavarkeltésben utazik. Méghozzá nagy sikerrel.

Mivel a maestro maga pakolta el a “makramét” megpróbáltunk közelebbi kontaktust létesíteni véle, de egy esetleges közönségtalálkozó ötlete nem izgatta fel a fantáziáját.

rolo_tomasi és zsenya beszámolója