A38 a múzeális érték!

A jól sikerült tárgyak idővel múzeumba kerülnek. Majd emberek jönnek, rábámulnak, s azt mondják, jéé! De szép. Vagy hogy de érdekes. Egy letűnt kor emlékei ezek, üzenet a mai generációnak, hogy ez volt, s így is lehet…

Az A38 még csak 5 éves. Kisgyerek. Mégis úgy ünnepelteti magát, ahogy csak a legnagyobbak szokták, saját kikötőjéből kihúzva, az elmúlt héten a Hősök terén, a Műcsarnokban béreltek maguknak helyet, és olyan exkluzív partit adtak, hogy abba az egész városliget beleremegett.

Kapunyitáshoz képest kicsit késve érkeztem. Ja, megkezdődött a foci EB, s annak török-portugál meccsét egy kocsmában még kötelező jelleggel nézni kellett, ilyen a férfi, ha választania két jó dolog között, akkor nem egyiket vagy másikat, hanem egymás után, de mindent.

Szóval kis kalapomban támadtam be a Műcsarnokot éjfél után, minek már előkertjében dúlt a hangulat, működött egy büfé, és szólt valami könnyű zene, főként dohányosok gyűrűjében, akiket bentről tessékeltek ki a tiltótáblák, mert ugye hogy is mutatnának egy patinás múzeum kövén azok cigaretta csikkek?

Vicces volt a kisöreg az ingyenes ruhatárban, szimpatikusak a beengedő emberek. A partiterembe vezető folyosó falán mindenütt fotók, koncertplakátok, pultokban relikviák, sarokba helyezett tévéken örökké pörgő koncertfilmek, mind-mind az A38 legjobban elkapott pillanatait megörökítve, kiállításba rendezve – az olyan partihiénáknak mint én, milliónyi egy emléket felidézve.

A szomorú csak az volt, hogy a bámészkodásból nagy erőkkel csalogatott be Peter Kruder. Bitang mód keverte az ütemeket és a lemezeket, megszállott nujazzisták koptatták a padlót, s arcukra fagyott mosollyal figyelték egymást, a hatásvadász vizuáltáblákat, s legfőképpen az elektronikából zenét csiholó mestert.

Feltűnően sok jó nő volt! A nagy álmélkodásban nem győztem kapkodni a fejem – hova tűntek a férfiak, magamtól gyakorta megkérdeztem.

És nem volt tömeg. És akárhogy ugráltam, a rendszer nem billegett. Ha friss levegőre vágytam, nem a Duna szele csapott orrba, hanem az Andrássy út fasorának esőtől üde illata, s mégis annyira, de annyira A38-as volt a hangulat, hogy bár nem vagyok egy gyakorlott múzeum látogató (az értékes festményektől elzárva), perverz mód otthon éreztem magam.

Hajnali 3 körül új DJ jött a képbe, Patrick Pulsinger, ha igaz. Zenéje kicsit erőszakosabb volt, kevésbé ringatta el az eddig hibátlanul szórakozókat, sőt, alatta egyszer még a technika is behalt, s csak brrr…, élesen berregett – de gáz, ilyet ugye csak direkt lehet? -, ott először jutott eszembe, hogy sörért menjek a pulthoz és igyak, mert ugye van az az állapot, hol minden szükség kikapcsol, s igen, ez eddig ez is ilyenné sikeredett.

Kicsit még reménykedve vártam. Hogy mi sül ki ebből, s hova tovább Ausztria, de miként stílusa úgy tűnt állandósult, levonultam a mosdók előtt elfekvő alagsorba, ahol szintén szólt valami egész jól működő lemezlovas melódia, a kényelmes fotelek, székek és asztalok között leparkoltam, figurámat beszélgetősre váltottam, s addig maradtam, míg kinn már beköszöntött a világosság, lám megint úgy buliztam át egy egész éjszakát, hogy az idő múlásáról tökéletesen lemaradtam.

És nálam ez fokmérő! Boldog születésnapot hajó, ha jó, de mindig jó.