Négerek és sáskák a Katonában

Ez egyszerre lesz beszámoló és ajánló is, ráadásul ebben a sorrendben. Tehát nem először ajánlom, hogy aztán beszámoljak, hanem már láttam, arról most beszámolok, és aztán ajánlom is.

Ugyanis május 15-én és 16-án volt egy-egy bemutató a Kamrában, illetve annak anyjában, a Katona József Színházban. Mindkét darabnak a második előadását láttam, mert a premierhez nem vagyok eléggé benn és fent, viszont pont ezeken a napokon sikerült Pesten lennem.

Mindkét előadásból lesz még június 5-én, tehát ha máshogy nem, állójeggyel be lehet jutni valamelyikre még egyszer a hosszú nyári szünet előtt.

A Néger harca a kutyákkal Afrikában játszódik, de nem is ez a legfontosabb információ az előadással kapcsolatban, hanem az, hogy Zsótér Sándor rendezte. Akik számára ez a név mond valamit, azok ez alapján máris el tudják dönteni, hogy ők meg szeretnék-e tekinteni ezt a darabot. Nem voltam még olyan zsótéros színházon, amiről a szünetben nem jött volna el a közönségnek egy látványos hányada. De olyanon sem, amelyen ne rendültem/hatódtam/stb. volna meg rendkívüli módon. Tipikusan olyan dolog ez, amit az ember vagy imád, vagy gyűlöl.

A darab szerint a “néger” Fekete Ernő, akinek björkösre van festve az arca, mert ugye “színesbőrű”. Halkan és ritkán beszél ez alatt a három óra alatt, majdnem végig bujkál, rejtőzködik, nem is látjuk legtöbbször, de végig tudjuk, hogy jelen van. Semmilyen eszközt nem használ (eszköz, ezt szokták mondani), se nagy hang, se mozdulatok, semmi, a festés miatt még az arcjáték is kivehetetlen még egy méterről is, márpedig ilyen közel ülhet a Kamrában a közönség. Tehát abszolút rejtély, hogy ha ezek a szokásos átviteli csatornák nem működnek, akkor min keresztül jön át az az elsöprő erejű szenvedély és indulat, aminek hatása alatt én személy szerint egy bizonyos ponton majdnem felkiáltottam ültömben. Fekete Ernő nem csinál semmit, csak ott van, a közönség pedig katarzist él át. Na ezért érdemes kibrusztolni egy állójegyet június 5-re (ha adnak).

Igazság szerint Tóth Anita, Keresztes Tamás és Hajduk Károly is külön-külön bekezdést érdemelnének, de a fentieknél meggyőzőbb már úgysem tudok lenni. Aki érez magában erőt, tegye próbára érzelmeit Zsótérral és a négy zseniális színésszel. Az ilyen különleges rendezések nem szoktak sokáig menni, tehát aki a következő szezonra halasztja a Néger harcát a kutyákkal, az igyekezzen majd ősszel rögtön jegyet szerezni rá.

Aki könnyedebb szórakozásra vágyik, az a Sáskákat célozza be. Rendezte Máté Gábor.

A darab szerzője szerb és kortárs. Nagyon kortárs. Ez persze rosszul is hangozhat, de most tessék visszamenni a bekezdés elejéig és úgy elolvasni még egyszer, hogy a “nagyon kortárs” ne hangozzon rosszul. A Sáskák szereplői ugyanis teljesen konkrétan és precízen az ezredforduló utáni (ez se hangozzon rosszul:) kelet-Európában élnek. Az ember néha elbizonytalanodik, hogy most színházban van-e vagy inkább étteremben és elbámészkodva belehallgat a szomszéd asztalnál folyó beszélgetésbe.

Nem mintha újság lenne a “ennek a mai rohanó világnak” az ilyen abszurdista kifigurázása, de ha egyszer a Katonában ennyire jól csinálják, miért ne tennének rá még egy lapáttal? Nyilván azért tudják ilyen zseniálisan eltalálni a tragikomikum két összetevőjének arányát, mert van már gyakorlatuk bőven ennek a keserű-édes bájitalnak a kifőzésében. Mégis: ha a nézőnek déja vu érzése lesz a darab közben (márpedig lesz), akkor garantáltan nem egy korábbi színdarab fog az eszébe jutni, hanem saját életének egy-egy hasonlóan szürreális, mégis hétköznapi jelenete, ami, teszem azt, pl. éppen a színházba menet esett meg vele.

Aki a Katonáról ír, nem emelheti ki elégszer, hogy mennyire jók a társulat színészei. Amióta egyre többet van (bal)szerencsém külföldön színházba járni, azóta egyre jobban tudatában vagyok, hogy micsoda iszonyatos mázlija van a pesti közönségnek, hogy ilyen alakításokat láthat élőben, karnyújtásnyira, nap mint nap (ráadásul ilyen olcsón – a nyugat-Európában szokásos 20-40+ eurós jegyekhez képest), olyan jelenlegi és leendő legendáktól mint Haumann Pétertől Elek Ferencig gyakorlatilag mindenki. Én Pelsőczy Rékát nem nagyon szeretem, de el kell ismernem, hogy ebben a darabban egyszerűen ő is verhetetlen.

U.i.: amint azt itt megírtam, a Brutkó Diszkóval kapcsolatban nagy elvárásaim voltak. Majdnem 2 hét távlatából visszatekintve meg kell állapítanom, hogy jobb volt, mint számítottam.