Angyalok a mélyben

Az A38-as koncert másnapján tette tiszteletét a banda a bécsi Viper Room-ban. A 2001-es újjáalakulás óta immár harmadszor sikerült “tetten” érnem őket. S bár az azóta megjelent két album (The Art of Dying, Killing Season) nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet – tegyük hozzá, hogy a zseniális Act III című lemezt nehéz “túlszárnyalni” – , nem volt kérdés, hogy a koncerten ott leszek. Az első alkalom a bécsi No Mercy fesztivál keretében volt még 2003-ban, majd a budapesti Mega Pub-os buli szintén 2003-ban, ahol már ők voltak a fő attrakció, de ami sajnos nagyon rövidre sikerült, mivel a határon megcsúszott a zenekar. Most végre teljes egészében élvezhettem a programot.

Mivel a Viper Room-ban még nem voltam, időben megérkeztem a helyszínre, ahol viszont jó darabig kellett kint várakozni, mire az elszánt rajongók maroknyi csapata bebocsátást nyert. Míg mi be, addig a banda tagjai kifelé igyekeztek, feltételezhetően a legközelebbi kocsma irányába. Az idejükbe belefért, hiszen két másik zenekar kísérte el őket erre a turnéra. A belvárosi klubba szűk lépcsőn lehetett lejutni, s mikor az ember már azt hitte, hogy végre ott van, jött egy újabb forduló, újabb lépcsővel a mélybe. Több szinttel a föld alatt a hatalmas hangerő ellenére sem hiszem, hogy a szomszédokat akár a legkisebb mértékben is zavartuk volna. Igazi “underground” koncert volt!

Az első fellépő, az osztrák Demolition a klubbal szemben nem tett rám “mély” benyomást. Legalábbis zeneileg, viszont az egyik, feltehetőleg olasz-magyar származású gitáros (utóbb utánanéztem: Janos Murri) fergetegesen úgy beleélte magát a zenélésbe, úgy mutogatott, mosolygott és olyan pofákat vágott, hogy öröm volt nézni.

A dán Mercenary már jobb volt, s bár alapjában véve nem vagyok nagy rajongója a melodikus death-trash vonalnak és a magas hangú éneknek, élveztem a műsorukat.

A lényeg viszont még hátra volt. Mikor a tenyérnyi színpadon megjelentek filippinó barátaink lelkes fogadtatásban részesültek. Mark Osegueda énekes egy alaposan megcsapolt röviditalos üveggel a kezében jelent meg, és mintha valami olyasmit mondott volna, hogy mennyire jól érzi magát itt a hajón!? Egy pillanatra megijedtem, hogy talán túl sokat voltak kint a kocsmában, de szerencsére a koncert minőségét nem befolyásolta az elfogyasztott alkohol mennyisége, ami azért nem lehetett kevés.

Az új lemez nyitó dalával kezdtek (Lord of Hate) és érthető módon a műsor fő gerincét is a friss szerzemények adták. Talán csak egy maradt le róla. A buli végig intenzív volt, ami tőlük már elvárás, itt aztán nincs helye susmusnak, mellébeszélésnek. Még mindig azt mondom, hogy bármelyik mai, fiatal banda megirigyelheti azt a dinamizmust és energiát, ami ezt a bandát jellemzi. Szeretem az olyan koncerteket, ahol a frissen megjelent anyag ott a színpadon, élőben előadva mutatja meg igazi értékeit, mondhatnám kezd beérni. Jelen esetben ez maximálisan így volt és kedvenc albumomról is elhangzott két dal (Seemingly Endless Time, Disturbing the Peace).

Remélem jönnek még Európába ezzel a lemezzel és még jobban azt, hogy az újjáalakulás utáni harmadik album megközelíti majd az Act III egységes színvonalát.