Ötből hatos

Kíváncsi vagyok, milyen kifogást fognak találni a nyafogók, mert én biztos vagyok benne, hogy semmit nem lehet. Nick Cave tegnap odarakta az év koncertjét a Pecsa színpadára – értelmetlen, nagy szavak, tudom, mind jöhet. Tévedtem az ajánlóban: aki nem jött el, az nem paraszt, hanem szegény, szánnivaló, szerencsétlen flótás.

Izgulni nem izgultam kicsit sem, valahogy biztos voltam benne, hogy rossz nem lehet. Inkább csak kíváncsi voltam, azon túl, hogy jó, milyen lesz, mert egy ekkora életművel egy Nick Cave koncert elég sokféle lehet – ezt láttam, a sokféle koncert lehetőségét a közönségen is: jobbra tőlem a földön egy fél méteres hegyes veszkócsizmázba bújtatott farmeres lábszár mellett egy kínai szándálos-zoknis suhogós melegítős, balra egy 180 cm magas, fekete tussal húzott szemű szőke modellalkatú lány előtt egy ötvenes néni leopárdmintás felsőben az első sorban, közvetlenül mellettem egy széles barkó, odébb meg rasztahajak (ami végképp érthetetlen, köcsög hippik, ezek mindenhol ott vannak?). Meglepődtem volna, ha nyom egy klasszikus lemezbemutató koncertet – azt egész egyszerűen nem teheti meg –, de az életmű is olyan sokszínű, hogy lehetett volna itt csendes-ülőstől színpadbontásig bármi, már azon túl persze, hogy a Dig, Lazarus, Dig!!! meg a Grinderman-projekt ismeretében a csendes-ülős sem volt valószínű.

A legjobb lett, színpadbontás, és nem bármi ám, hanem minden.

Még simán világos volt, amikor nyolckor kijöttek a színészek a színpadra, belekezdtek a Dig, Lazarus, Dig!!!-ről a Night of the Lotus Eatersbe, majd az első hangok után Nick Cave is felesett a színpadra. Jó, igazából zenészek, tudom, nem színészek, de nézd csak meg a koncertől készült képeket, színész az ott mind, Warren Ellistől kezdve Harvey-ig, hátul zöld öltönyben és napszemüvegben maga az öregedő, szétcsúszott arcú Mickey Rourke állt, de nem? (Nem, persze, Martin P. Casey volt, de.)

A legkiválóbb színész persze Nick Cave, aki olyan hibátlanul hozza a vásározós cigány imidzset – vagy legyen ringlispiles, céllövöldés, nem bánom – (ez nem PC, tudom, viszont igaz, és az fontosabb), hogy nem lehet belekötni – bajusz: pipa, hátranyalt haj kopaszodó homlokhoz: pipa, köldökig kibombolt ing, ujjnyi vastag aranylánc féltenyérnyi arany kereszttel, egy kézen legalább három köves pecsétgyűrű, bazárimajom szűk lila nadrág, fekete zakó: mind-mind nagy pipa, semmi nem hiányzik, esetleg egy dekk a szája sarkából, de az elején még a kétpálcás vastag műanyag keretes napszemüveg is megvolt. (A fotósok kedvéért, gondolom, akik egy számot kaptak, osszátok be, aztán vonulhattak le, búcsúzóul Nick még egy fuckot is bemutatott nekik.)

Nem tudom, mi volt az, amitől majdnem úgy esett fel a színpadra, aztán amitől azt csinálta, amit csinált két órán keresztül, de olyan cucc nekem is kell. Ott állt előttem három méterre, nézett rám (a telefonomra nézett, annak produkálta magát, a fényképezőjének és a videójának, hiú vagy, drága, és színész, de szeretlek), a két végpont voltunk a három méteres skála két végén, én a színjózan, ő meg a színjózan ellentéte, mindenesetre leborulok a kémikusok nagysága előtt, mert a tegnap esti koncertben erősen benne volt az a szintetikus vagy természetes vegyület is, ami erősen benne volt Nickben.

A Lotus Eaters után rögtön belerokkolták a budapesti éjszakába a Dig, Lazarus, Dig!!!-et, bele is énekelte Budapestet, aztán kezdődött is a slágerparádé a Tupeloval (1985), ami sokakkal ellentétben nekem korántsem kedves nagyon, szeretem, persze, sőt, de nekem nem ez A koncert- vagy egyáltalán, A szám. Világosban Tupelot játszani, jézusom, fordultam hátra a kompániához, és ők is úgy értékelték, hogy ez elég szokatlan, sőt, Nick is megjegyezte utána, fucking daylight, az van, mondta, pedig ők sokkal szebbek, amikor sötét van és a lámpák megvilágítják őket.

Aztán volt minden, mit a búcsúban: Today’s Lesson (a Digről), majd a Red Right Hand (az 1994-es Let Love Inről), Your Funeral My Trial (1986-ból) – ami igazán kimaradhatott volna, ha engem kérdeznek, persze értem én, hogy ötven felett már néha pihenni is kell – majd megint az újról a Midnight Man. Hiába, hogy több mint húsz évből válogatott már itt az elején is, a húsz évet csak onnan lehetett tudni, hogy tudnivaló, hiába, hogy slágerparádé, teljesen biztos vagyok benne, hogy a Red Right Hand még soha nem szólt úgy, még soha nem volt olyan, mint tegnap a Pecsa szabadterén, és nemcsak arra gondolok, hogy Nick az egész koncert alatt viszonylag szabadon kezelte a saját dalszövegeit, így aztán a közönség néha egészen vicces módon nem tudta követni, hiába próbált meg ott elől mindenki vele énekelni (egy Red Right Handet, érted, amit álmából fölkeltve is tud nemhogy a rajongó, de még a közepesnél gyengébb érdeklődő is). Parádés volt, engergikus, kommunkatív – a számok között nem, keveset beszélt, legtöbbször csak egy thank you jutott, de a számok alatt végig kereste a kapcsolatot a közönséggel, pacsizott, istent (kevésbé klerikális neveltetésűek – mint pl. én – szerint E.T.-t játszott, bámult, mutogatott, épp csak be nem esett a publikumba a színpad elejére építetett kis kakasdombjáról, bár ez inkább a jó szerencsén múlott, hand of god, nem rajta).

Már ekkor is nagyon elégedett voltam, de aztán jött az, amire álmomban sem gondoltam: egymás után a Mercy Seat, a Deanna majd a Lie Down Here, én sem írhattam volna jobb setlistet, isten bizony, ha a koncert előtt kívánhattam volna, akkor az az lett volna, hogy legyen a Mercy Seat mindenképpen, ha kicsit pofátlanabb lettem volna, akkor azt, hogy a Lie Down Here is (amire azért lehetett számítani persze, de akkor is), teljesen gátlástalanul meg azt kértem volna, hogy legyen ez a három szám. Erre tessék, lenyomják őket egymás után – kérem, én ott, akkor, a koncert felénél tökéletesen elégedett voltam, ha ott hazazavarnak, akkor is mosolyogva mentem volna, sőt, ha egy bazi nagy meteorit becsapódik a Lie Down Here után a Pecsa szabadterére, akkor boldogan haltam volna meg.

De aztán jött még a Ship Song, az újról a We Call Upon the Author, a Papa Won’t Leave You Henry, a More News from Nowhere-ről meg sejtettem, hogy az lesz a levonulós szám.

Az is lett, másfél óránál jártunk, bruce akkor kérdezte tőlem sms-ben, na, eddig milyen? Ötből hatos, ezt válaszoltam neki, és lehet, hogy keveset mondtam. Egy, esetleg két ráadásszámban bíztam, erre kétszer visszajöttek, először kaptunk egy három számos szerelmes blokkot, végén az Into My Arms-szal. Igen, végre leült a zongorához is, hátha volt, aki a templomos lemezek miatt jött, egy kis konc, de ez nagyon kilógott és jó sem volt, látszott, hogy Cave most nem ebben van benne, hanem a színpadbontós rokkolásban, végig is zúzta a két órát, csak a Your Funeralnál, a Ship Songban, itt és a második ráadásblokk elején a The Lyre of Orpheusnál pihent kicsit, de azért a végére aztán is odarakta még a Stagger Leet, így végre az a fiú is boldog lehetett, aki mögöttünk az elejétől kezdve minden szám után beordította, hogy Stagger Lee. Remélem persze, neki sem ezen múlott a boldogsága, meg még azt is gondolom, a mindentudó szerző, hogy mindenki boldog lehetett és elégedett.

A Dig, Lazarus, Dig!!! sokkal nagyobb lemez, mint amilyennek itthon hallani, most, míg írtam, azt hallgattam, de ahhoz képest, ahogy tegnap odaadták nekünk élőben, ez a lemez, amiről azt írtam, végre megint bátran rokkol, egy szolid kávéházi áláfestés, krémeshez és habos kávéhoz. Őrület, hogy mi volt tegnap, na. Én sokat öregedtem azóta, hogy úgy 1990-ben meghallgattam az első Nick Cave-albumot egy másolt kazettáról. A legtöbb ember, akit ismerek, sokat öregedett azóta. Nick Cave nem. Változik és csúnyul, ráncosodik, kopaszodik, bajszosodik, de öregedésnek nyomát nem láttam rajta tegnap, és ez megnyugtató, hiába a sok szintetikus és természetes kemikália, sokáig fog még nekünk istent játszani. Good bye és viszlát, köszönt el, amikor lement, és biztos vagyok benne, hogy nem egy búcsúturnéra gondolt, egy tizenhatodik utolsó önismétlő koncertre, egy nosztalgiavonatra. Találkozunk még.

Statisztikusoknak a teljes setlist a képen, plusz a két ráadás: Get Ready for Love, Hard on for Love, Into My Arms / The Lyre of Orpheus, Stagger Lee

(A koncert végén a stuff bedobta előttunk a setlistet, két lapot, beesett az árokba. Légyszilégyszi, kiabáltam a szélen ácsorgó biztonsági embernek, add nekünk, nyújtóztunk érte sokan, de én irányítottam is, az egyiket nekem add, a másikat meg nekik, mutattam mellettem egy párra. Így is lett, aztán kiderült, hogy ők kapták a rendes setlistet, én meg érdekes listát, amit talán a ráadásokra tartogattak, hogy majd ízlés szerint. De rendes volt a fiú és a lány, lefényképezhettem az igazi setlistet.)

[K. Tibort, jelentem, nem láttam. Igaz, nem is kerestem vagy figyeltem.]

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Pulóvert átizzadni – Supernemen voltunk a Gödörben Egyenes az út mélyen a Gödörbe – énekli Papp Szabi a Reggelig táncolni egy rossz cipőben című dalban. Némi sör és akciós The Famous Grouse elfogyasztása után már annyira nem volt egyenes, viszont enyhén fogalmazva is „csuda jól” éreztük magunkat! Ne ...
Per és Marie újra akcióban: Roxette a Sportarénában A Roxette az egyik ok, amiért az ember mégsem irtaná ki teljesen a 80-as éveket és mondaná be a Tilos Rádióban. Talán úgy tűnhet, ez a 'annyira rossz, hogy már jó' kategória, de egyáltalán nem: egyrészt ennél sokkal rosszabb is van, másrészt ez magáb...
Elhúzták a nótánkat – Huszonöt éves lett a Csík Ahogy ígértük a novemberi ajánlóban elmentünk a Syma-ba megünnepelni a Csík Zenekar 25 éves fennállását. Örömnap volt a javából, a plakátok hónapok óta hirdették a parádés baráti felhozatalt. De hogy kerül a Fesztblogra egy népzenei gyökerű zenekar, ...
  • szinte biztos voltam benne, h ez lesz a bejegyzés címe:D

  • én is 🙂

  • A sátán kutyája

    Engem csak az zavart, hogy nem hallottam semmit a basszustól.
    Még a basszust sem, mert igazából csak valami dübörgő hangnyomás volt.
    Hátul azért végül hallatszott valami gitár is időnként, meg billentyűsök is aztán, de nagyon kár volt így elhangosítani…

  • A PeCsában nem számít másra az ember 🙂 Most legalább elől is lehetett hallni az éneket is azért, de voltam már ott olyan koncerten, ahol azt pl egyáltalán nem. Én ezt a szart haladásnak értékeltem 🙂

  • k.balint

    ASK, ugyan, túl nagyok az igényeid – én sokat járok ilyenfujj, rokkzenekarok koncertjeire, pecsa kint-bent, kulti, yukak, e-klub meg minden, ahol ilyen koncertek vannak, és ezen tapasztalatok tükrében a tegnapi hangzás gyakorlatilag tökéletes volt. (Az is lehet, hogy rossz helyen álltál 🙂 )

  • zs.

    Jó sok koncerten voltan már a pecsában. Simán kilehet keverni a ‘cd’ hangzást (még a szigetes hammer sátorban is) ha egy hozzáértő, profi hangmérnök áll a keverőpultnál (és a zenekar is együtt tud játszani). Elég gáz, hogy Nick Cave turnémenedzsere nem tudott egy profi hangmérnököt szerződtetni, pedig gondolom azért ott már van pénz. :S

  • Andrew

    Basszus Abszinth.

    Azt szerettem volna hallani, hogy “megöregedett”, meg, hogy “hát ahhoz képest, hogy húz az utóbbi két lemez” meg ilyenek, de főleg azt, hogy “és nem is játszottak semmit a régi albumokról” ehelyett! Az Into My Arms-szal meg végképp betetted a kiskaput! Persze nem tudtam elmenni. Asztarohadtélet! Miért is vannak ilyen lelkes jól író rajongók a világon…ggggrrrrrrrrrrrr

  • no mail, no problem

    abszint,

    problémás vagyok, mert kb 30 éve nem vagyok rajongója senkinek, még az olyan karizmatikus figuráknak sem, mint cave, edwards, és sorolhatnánk. továbbá korom és elveim egyaránt tiltják, hogy rajongókkal vitatkozzak, így csak ex catedra.

    nálam is 6 pontos, de ahogy múlik az idő, inkább csak 5. csak sajnos tízes skálán. 20+ éves távlatban szemlélve életem nc koncertjeit, nekem ez volt az eddigi legszarabb (és valszeg utolsó) nc koncertje a sok közül. just for the records: valszeg lehettem volna ennél szarabb nc koncerten is, de amióta kijött a no more shall we part, azóta gyáván nem mentem el meghallgatni.

    szerintem pusztán az elmúlt 30 napban volt két. ennél izgalmasabb koncert bpesten: a legendary pink dots és a ptv3. és ha k.u.k. alapon bécset is idecsapom, akkor ezt megfejelhetjük a shellac-kel is.

  • no mail: látod, te viszont megöregedtél 🙂
    Neked nem tetszett – ettől az én véleményem ugyanúgy nem fog változni, mint ahogy a tiéd nem változik attól, hogy nekem tetszett. Meg attól sem fog változni a véleményem, hogy szerinted volt jobb koncert, ha azok történetesen engem nem érdekelnek.

  • rókás

    [K.Tibor,jelentem,ott volt.]

  • hátul, a lépcsők tetején szólt, mint a vesztés, viselhető hangerővel

  • GNL

    “Örülök”, hogy nemcsak az én vájtfülem vette észre, hogy minősíthetetlenül szarul szólt. Különben volt olyan hitelt érdemlő ismerősöm, aki mondta, hogy a színpad előtt jól szólt. No de könyörgöm, azok is ugyanannyit fizettek a jegyért, mint akik oldalt, meg hátul voltak! És emlékszem még a 94-es, 97-es, 2001-es bulijaira, amik tökéletesen szóltak – most a szigeti veszedelmet nem említeném…Nick amúgy ma is óriási egyéniség, az új lemeze is jó, még ha van is, amit jobban szeretek – rajta nem múlott.
    Nagyon sokat vártam ettől a bulitól, szerettem volna Páromnak, akivel végigszenvedtük a szigeti koncertet, megmutatni, ki is ez az ember valójában. Most sem sikerült….

  • K. Tibor H. János íróval volt ott, meg két nővel.

  • k.balint

    Nos, GNL, ez így biztos köcsögül hangzik, de ha annyira odáig vagy a hangzás miatt, és csak azt a koncertet élvezed, ami úgy szól, mint a nappaliban, akkor basszus, vedd már a fáradságot, hogy előresétálsz oda, ahonnan mondjuk már létni lehet Cave ujján a gyűrűt. És ne mondd, hogy nem lehetett, mert én ott voltam, és három embernyi hely volt mellettem, semmi ugrálás sehol, ha lenne hároméves fiam, nem féltettem volna ott magam mellett. Annyira nem volt teltház. Ja, igen: ahol én álltam, ott kb úgy szólt, mint a nagyszobában.

  • GNL

    Kedves Bálint, lehet, hogy snassz, hogy szeretem, ha valami jól szól, és azt is tudom, hogy ott legelől jól szólt, de voltam már a Pecsában az elmúlt 23 évben néhányszor, és többnyire ugyanott szoktam lenni, a színpadtól jobbra, félmagasságban. És volt részem fantasztikus hangzás-élményekben, pl. a Dream Theater vagy régebben Mark Knopfler esetében – sőt, az 1994-es Nick is remekül szólt, pedig akkor sem mentem be centerbe, mert éppen aznap vettem le a koncert kedvéért a fekvőgipszet a bokámról, és nem kockáztattam…

  • Andrew: nem kárörvendve mondom, hanem tök együttérzéssel, de tényleg sajnálhatod 🙂

    Köszönöm a K. Tiborról szóló jelentéseket 🙂

    GNL: ne is haragudj, de most miért nem jöttél előre, ha annyira meg akartad mutatni a párodnak, hogy ki is ez az ember? Másrészt ha csak akkor látja a párod, hogy ki is ez az ember, ha tökéletes cd-minőségben hallja a koncertet, ha csak a “fantasztikus hangzás-élmény” számítakkor miért nem teszel be neki egy koncert dvd-t? Tényleg sajnállak, ha a azért volt szar szerinted a koncert, mert szar volt a hangosítás.
    (Életem egyik legfontosabb koncertjén, tavalyelőtt Morrissey-n ugyanott tényleg nagyon szar volt a hangosítás, pedig én nem vagyok elvakult (LOL) audiofil, ugyanott álltam, mint most, legelől, csak akkor középen, és nem hallottam, hogy mit beszél az ember a számok között a mikrofonba, szinte egy hangot se, és olyan halk volt, hogy mit a kávéházban trécseltünk a számok között. Ettől függetlenül lúdbőröztem végig, és kurvajó koncert volt.)

    (ne vedd személyeskedsének, de ilyenkor mindig az jut eszembe, vajon az ilyen emberek dugni is kottából dugnak? csak akkor tudnak élvezni (valamit, akármit), ha olyan “steril”, olyan tökéletes, mint a nagykönyvben meg van írva?)

  • Stag’

    K. Tibor H. Jánossal ott sétált el az orrunk előtt és megállt tőlünk fél méterre, miközben nekem a gyomrom a torkomba ugrott. Mindkettőt nagyon szívlelem.
    (OrrUNK előtt- anyámmal voltam, tizennégy évesen, az első koncert. Mindketten végigtomboltuk az egészet, merem mondani, hogy egy igen meghatározó élmény volt.-szerk. megj.)

    Jó vót, na!