Valahogy nem jött össze Lovasiéknak

Lovasi András Mesterszakács lelki

társa.

Nem is igazán a lelki társa, csak
feltűnő hasonlóság van kettejük között. Milyen fura szó ez a kettejük – még sosem
írtam le.

Szóval, Lovasi András is
lakótelepen nőtt fel és ő is sokat verekedett általánosban. Mindketten sokat
úsztak, mindketten általános végén hagyták abba. Egyikőjüket sem vették fel
előszörre arra az egyetemre, ahová jelentkeztek.

Egyikőjük sem akart dolgozni
igazán.

Innentől az életpályák meredeken
elágaznak – Lovasi, mint tudjuk a tinilányok bálványa és az alterzene
reprezentánsa lett, míg Mesterszakács inkább megmaradt „csak” a tinilányok bálványának.

(Ugye, nem kell kérnem, hogy ez
utóbbi kijelentést kéretik nem komolyan venni…)

Szóval, voltunk tegnap
Lifegame-en a Merlin Színházban, ahol Lovasi András volt a vendég.

Az összjáték, a harmónia nem jött
össze, ha nagyon röviden szeretném megfogalmazni.

A kérdező nem készült semmit – be
is vallotta, hogy direkt nem – és sorra feltette azokat a kérdéseket Lovasinak,
amelyeket az újságíró-gyakornokok tesznek fel életük első interjúalanyának, a
gimis iskolaújságtól. Ez nem oldotta fel sem a hangulatot, sem az alanyt.

Lovasi hol feszengett kicsit, hol bolondozott, de általában nem találta a
helyét. Nem tudta, mennyit mondhat el, meddig menjen el – ráfért volna némi „oldás”
és bíztatás. Valahol a „profi” interjú és a laposka beszélgetés, sztorizás
között ment az előadás.

Emiatt a színészeknek – akik az ő
élete, sztorijai alapján játszottak, improvizáltak – rendkívül nehéz dolga
akadt. Hősiesen küzdöttek, hogy kihozzanak valamit – ami hol sikerült, hol nem.
Ráadásul a színészek fiatalok voltak, „kezdők”, tele bizonyítási vággyal,
ambíciókkal és jó adag szakmai féltékenységgel, kivagyisággal. Így aztán nem
kevés alkalommal fordult elő, hogy nem egymást segítve játszottak, hanem egymás
ellenében. Mintha mindenki arra az alkalomra várt volna görcsösen, hogy
megmutathassa magát – nos, ez nem sikerült igazán, pont a görcsösség és az
egymás ellen-játszás miatt.

Az előadást Sáfár Zoltán – a moderátor – kutyája dobta
fel, amelyik kisebb lábmozdulatokra a gazdi cipőfűzői felé kapott és vagy
azokat rágcsálta, vagy vadászta. Olvadtunk a kutyától.

A bárban ugyan koktél-akciót tartottak (egyet fizet, kettőt vihet), de
a koktél kissé vizesre sikeredett.

Utólag visszaolvasva, nem kaptam kedvet, hogy elmenjek a következő
Lifegame-re. Na, egy kis vigasztalás: voltak jó poénok, amiken jókat
kuncorásztunk. A színészek igyekeztek és néha betaláltak. A kérdezőnek néha
voltak jól elsütött viccei, vicces kérdései. Lovasi önmagát adta, bár kissé
visszahúzódó volt. Összességében az est kellemes volt, a közönség hálás és
figyelmes. Komoly művészeti élményt, katarzist, marcangoló önvallomást nem vártunk,
aki elmegy a következőre, ne is várjon. Egyszer megnézni érdemes.

Következő alkalommal Michelle Wild lesz a vendég. Könnyebb dolga lesz a
színészeknek…

  • Na jó. Mondjuk ki. Ez bizony szar volt!
    Két órás darab, s csak néhány mélyről jövő kacaj – de láthatóan, még a Lovasinak is kényelmetlen volt.

  • Én annyiban nem értek egyet, hogy szerintem Lovasival nem volt semmi baj, magát adta, mint mindig, az más kérdés, hogy a “nyitány” láttán szerintem már hazament volna, mint ahogy mi is, de ugye nem tehette. Szeirntem inkább a színészi betétek húzták lejjebb és lejjebb az előadást. Volt,amin nevettem, nem is egy, de a poénok színvonala elég alacsony volt. Sokszor a színészek csak elismételték Lovasi mondatait, ami az ő szájukból, pláne második hallásra nem volt vicces. Amúgy sem “elegáns” melegekkel meg recskázással poénkodni. Ez a véleményem. Tehát én azért nem hiszem, hogy megyek még Lifegame-re, mert nekem az “eljátszós” betétek voltak erőltetettek, s nem hiszem, hogy más vendég esetében más lenne a színvonal.

  • cs

    Próbáltam kedves lenni. Ehh.

    “Maga akkor a legundorítóbb, amikor kedves próbál lenni!” (Mr. Tájfel a Macskafogóból)

  • 🙂 bocs.