Útlevél

Simon Benjámin, így hívják a fiú nagyapját. Nyári délutánokon Gyál-alsó állomásnál, a parasztkocsmában Béni bácsi és mostohaunokája gyakran látott vendég. Az öreg, amolyan Pest szélére került paraszt ember, még a templomba is gumicsizmában jár, harisnyát, zoknit sohasem hord. Az udvaron télen-nyáron ott szárad a kapcarongy. A fiú talán hét éves, szőke, kék szemű, fehér bőre nyáron is vakít. Kucorog a kocsma udvarán, a döngölt agyagon, a nagy zöld fémasztal alatt, poharában matrózfröccs, málnaszörp kevés borral, és vár. Lesi, hogy megérkezzenek Pestlőrinc felől a piacról, a vonatra váró cigányok. Sötét bőrű férfiak szövetnadrágban, színes ingekben, asszonyok hatalmas szoknyákban, tarka kendőkben, és fürge, örökmozgó gyerekek. A férfiak és nők bőszen szívják a mezítlábas cigarettát, mintha csak így lélegezhetnének. Kossuth, Munkás, olvassa le lassan az eldobott szürke papírdobozokról. Ahogy fogynak a sörök és a fröccsök, furcsa, távoli nyelvükön túlkiabálva egymást, úgy lesznek egyre hangosabbak. Külön sziget a kocsma udvarán, egy másik, egzotikus világ. Sokáig vár, bátorságot gyűjt, aztán elindul, asztal alól asztal alá. Így közelíti meg őket. A férfiak zsebeikben kotorászva, utolsó filléreiket keresik, még egy ital, aztán még egy. Mindig az utolsó. És valaki elkezdi, amire a fiú vár, amivel oly gyakran álmodik. Énekelnek. Majd táncolnak. Főleg az asszonyok és a gyerekek, többnyire mezítláb. Koszos fekete lábak, örvénylő virágok a szoknyák forgatagában, hangszer a tenyér, a fémasztal, a torok és a száj. Ismerős dallamok. Lassan sötétedik, a zöld fémasztalokon üres sörös korsók, boros poharak. Gyál-alsó állomásról sorra mennek el a vonatok. Amíg akad a zsebekben még néhány fillér, addig táncolnak és énekelnek. A fiú zsebében is ott lapul ötven fillér, hátha valamelyik feketeszemű, nagyszoknyás kislány elkuncsorogja tőle. Ezért dugdossa napok óta, ezért a pillanatért. Amikor a kezük összeér. Utazás. Álom és valóság határa. Ötven fillér az útlevél.

Ül a szegedi régi zsinagógában, eltelt negyven év. A színpadon a Parno Graszt, énekelnek, táncolnak. A kivetítőn ’56. májusi felvételek Paszabról, cigány emberek táncolnak, felnőttek, gyerekek. Lehunyja szemét, utazik az időben ide-oda. Újra látja a szőke kisfiút, látja, amikor mezítláb a huszonnyolcas férfi kerékpár váza alatt tekerve biciklizik, látja, amikor lovas kocsijával a szódás kolompolva érkezik a homokos Bercsényi utcába, és azt is látja, amikor dinnyét hoznak, azt is lovas kocsival, a bakon apró gyerekek ülnek apjuk mellett, mosolyognak, nevetnek, felismerik őt, ő az a pestimrei fiú, az asztal alól. Simon Benjámin mindig a legnagyobb görögdinnyét kéri, leengedi a kerekes kútba, estére jéghideg. Tapsra riad. Keresi a szódást, keresi a dinnyés kocsit, keresi mostoha nagyapját. Minden olyan életszerű volt. Hirtelen nem is tudja, hol van. Zsebéhez kap, de az elrejtett ötven fillért sehol sem találja.

Már nem kell útlevél?