Music Makes Me Lose Control

Szép
Ilona megérte a szombat esti misét, ami több meglepetést is tartogatott
számomra. Először is, nem egy használaton kívüli remiz, hanem egy működő
villamosgarázs egyik része volt leválasztva a parti színtere számára, másrészt
az egyik vágányon ott pihent egy villamoskocsi, amiben a műértő közönség
ráérősen pihentethette mozgásban megfáradt tagjait.

Ilyen
első benyomások után foglaltuk el helyünket a megérkezés után a színpaddal
szemben. Ahol épp Infragandhi, vagy az Uptown Felaz nyűtte a barázdákat –
pontatlanságom oka, hogy egy ideig csak beszélgettünk (Borissza, Zsenya, Rolo
Tomasi, Sokszám, TopSawyer és Bruce kollegákkal), sörért álltunk sorba, illetve
közönségspottingoltunk; tehát a
szokásos bemelegítő társasági események zajlottak.

A
lassan gyülekező tömeg a Beat Dis kezdetére mozdult meg először. Mindenki vett
egy levegőt, és laza sorok képződtek a színpad előtere környékén. A hangerő
iszonyú volt, és a hangosítás nem kevés kívánnivalót hagyott maga után – a hely
tervezésekor ezt a szempontot valszeg ignorálták a tervezők. Sebaj, utoljára az
első lemez idején láttam őket élőben, úgyhogy ideje volt már ennek is. Kicsit
rockosabbá vált a megközelítésük, ami tetszett. Ahogy Top pajtás fogalmazott:
egy kicsit belassult – djsített Rage Against fílingje volt az előadásuknak. Ami
nem tetszett, azok Judy Jay énektémái voltak. Anno a második Karányi lemezen
hallottam őt először, és ott fülbevaló volt a hangja, de itt felállt a szőr a
hátamon a fejhangon felvezetett vernyogástól. Vagy tényleg nagyon csúnyán volt
keverve az egész.

Negyed
12 körül járt az idő, mikor Hexstatic pattant a pult mögé –
pontosabban csak egy fél, de amit aztán a kütyükkel elkövetett, az az este
kvintesszenciája volt. Multimédiás ultramega showt kaptunk tőle, ahol a képek komplett
egységben voltak a zenével. A felvezetésként induló Beagle Mars 2 és
Transformers
képsorok után az Akira elejéről származó jelenetek alá pakolt
hangfolyamtól másodpercek alatt felvillanyozódtam, és testem gyakorlatilag zérus
idejű kinetikával követte a szónikus orgiát. És bár érezhető volt, hogy HalfHex
tudta, mi kell a népnek, nem rágódtam ezen, hanem táncoltam. Vagy legalább is
megpróbáltam kiugrálni magamból az elmúlt hétköznapok alatt felgyülemlett fölös
energiáimat. Nancy Sinatrától rádöbbentem, mennyire szekszies is egy csizmában
lejtő formás női láb, a Queen számok és az AC/DC-szóló szettbe emelése igazán
kellemes meglepetés volt, a House of Pain Jumpja alatt kiüvöltetöttem magam,
ahogy illik, de a Kriss Kross-fricskát már kicsit erősnek gondoltam (szegények egyetlen slágerét sosem kedveltem különösebben). Egyáltalán nem erre
számítottam, mikor a Hexstaticot vártam, de az ilyesféle meglepetések nagyon
jól tudnak esni. Ha az órám nem csalt, két órát volt színpadon, plusz még egy
ráadásszám, ami gyorsan elillant.

Felfokozott
hangulatban voltam, mikor is gyors csere után a Herbaliser folytatta a partit.
Ami sajnos gyorsan elillant, mert egyrészt nem nagyzenekarral jöttek, másrészt
olyan punnyadós-faroklengetős hiphopot kezdtek el nyomni, amitől elillant a
tánckedvem. Jó eséllyel a közönség is hasonlóan érezhette, mert lassan kezdtek
elszivárogni a színpad elől. Nyilván voltak, akik pihenésre és – hozzánk
hasonlóan – kivárásra adták fejüket, mások pedig ismét társasági életet kezdtek
el mímelni, de az első fél óra végén még mindig unalmas tökörészés hallatszott
csak a színpadról. Így csatlakoztunk a népesség visszakabátoló és lelépő
részéhez. Már kinn vártuk a Moszkvára levivő éjszakai buszt, amikor úgy tűnt,
hogy pörgősebbre fordulnak az odabenti események, de már leeresztettünk, és nem
mentünk vissza.

Az
este tehát pont ellentétesre sikeredett várakozáaimhoz képest: a Hexstatic
megmozgatott és örök emlék lesz, a Herbaliser pedig unalmasan felejthető volt.
Persze lehet, hogy csak az első fél órát kellett volna kibekkelnünk, és aztán
jó lett volna nekünk, de nem hiszem. Talán majd máskor.

  • akkor mi épp jókor léptünk le,bár egy lélekölő karaoke estbe csöppentünk utána

  • öejjj, de baresz lehetett!