Bolond lyukból…

Bolondok napi zúzásnak voltunk fül- és szemtanúi a Tues-DIE sorozat
legutóbbi banzáján. Az egri Shapat Terror és a váci Sunday Fury által felállított
2:1-es vidék-Budapest arányt a NUKE azonban sikeresen ellensúlyozta
muzsikájával, és nem utolsó sorban szép számban megjelent rajongótáborával.

Kis technikai csúszást követően 10 után csapott a húrok közé a személyes kedvenc Shapat Terror. Az egri srácoknak ismertségén sokat lendített a legutóbbi BPRNR válogatáson történt megjelenés. Bár haza-hazahallgatva éppen ezért nem ők jelentették számomra az újdonságot és meglepetést.

A technika ördöge azonban rendre április bolondját járatta velük. A dobszerkó párszor megadta magát az est folyamán, de kölcsön lábgéppel úrrá lettek a helyzeten, és Szabinak balkezes bőgőjével sem sikerült bontani a berendezést. A déli fűszerezésű rockmuzsika megdobogtatta egri szívemet, Sohit pedig akárhogy is próbáltam követni, tüdőkapacitás hiányában nem bírtam vele együtt kitartani a hangokat. A végére azonban mások is belemelegedtek és már többen is énekeltük, hogy Látomás az egész világ és Hetedik emelet.

Tudom, hogy a NUKE-osok most megköveznek, de nekem a Sunday Fury volt a meglepetés. Az eddig csak MySpace-ükről ismert banda sokkal energikusabb, keményebb és lendületesebb volt, mint ahogy azt vártam. Nótáik előzetes meghallgatása után úgy éreztem, felvértezve állok majd a közönség soraiba. Páncélom azonban meghajolt fémzenéjük alatt, ahogy én is előttük. Remekül szóltak a koncerten, és míg a Shapatnál úgy éreztem, hogy gond van a hangosítással (csak az lehetett), addig a Sunday Fury nagyon meggyőzően szólt. Vác közelsége azért érződött a közönség számának alakulásán is. Persze ez a közelgő NUKE miatt is lehetett, de én dícséretként inkább a srácok számlájára írom.

Azt azonban külsősként nem tudtam eldönteni, hogy a számokat fűzték vajon egy-egy szálra fel, vagy csak egyszerűen balladai hosszúságú dalokat írnak? Ez azonban talán az a műfaj, ahol nem a méret a lényeg, a minőségre pedig semmi panasz nem lehet. Annak ellenére, hogy az ismeretlen nóták angol nyelvű elsőre megértése nem az erősségem (és ez sajnos hátrányt jelentett innentől a NUKE fellépése során is), jól éreztem magam.

Az i-re a pont a NUKE tette fel. Már az előcsapatok is bebizonyították, de NUKE-ék végképp semmi kétséget nem hagytak számomra afelől, hogy bolond vagy süket az, aki azt elhiszi, hogy a rock and roll halott. A lehetőségekhez és körülményekhez képest eszement showt nyomtak sok-sok saját és feldolgozás dallal. Olyan volt az egész, mintha egy maratoni aktus résztvevője lettem volna, amely mindkét fél teljes megelégedésével ér véget. (Zárójelben hozzáteszem, hogy a rajongók B-közép szekciója szerint a NUKE hamar elment :). Hajnal egyig tartó döngölés volt ez a javából.

Sokfajta arc élvezett velem együtt a nézőtéren, az emos kinézetűtől kezdve az öltönyösön, divatgengszteren keresztül egészen a “mezei” csuklószorítósokig (ami lassan mintha trendivé válna). Egy néhai homogén rajongótábor kellős közepém éreztem magam, akik függetlenül attól, hogy kit merre vetett a sors, a közös gyökerekhez visszatérve tiszteletét tenni érkeztek volna aznap este.

Két érintett csak rosszul aznap este. Egyfelől azt, hogy amikor a SF és a NUKE bejelentette, hogy lassú csajozós szám jött, mindkét alkalommal felültem (kövezzetek meg, de). Másrészt azt, hogy fél 2-re értem haza, annak ellenére, hogy mindössze egy köpésre lakok. Mindkettőn túltettem magam.

Ja, egy harmadik. A bedobált promo CD-ből egyet sem sikerült megkaparintom 🙁