pocsék péntek

a harmadik félidőben persze hosszabbítás volt megint, így török bácsi elejét lekéstük, de ne szaladjunk ennyire előre.

a jegy átvételekor hosszú polémiát folytattunk az árus kisasszonnyal arról, hogy hogyan is lehet február végén jegyet venni decemberi áron, meg arról is, hogy miért is szar az interticket rendszere, amire, mint elmondta, szinte mindenki panaszkodik. meghallgatva őt, asszem soha többet nem vetemedem arra, hogy azon keresztül vásárolok és fizetek.

fél 6 körül érünk vissza a hosszabbításról, könnyedén bejutunk, biztonsági őrök kedélyesek, no már ennek gyanúsnak kellett volna lennie.

ruhatárba is pillanatok alatt benyomjuk a kabátot, irány az állótér, a gőzhajó épp érkezett.

belépve a küzdőtérre szinte azonnal orron nyomott a színpad, alig volt időm fékezni a lendületen, hogy csökkentsem az ütközös erejét. valami nem stimmel. CS fülembe susog, te az aréna nem ilyen kicsi, ugye?

annyi történt, hogy a színpadot betolták a küzdőtér közepére, vagy még kicsit előrébb is, a felső széksorokat letakarták, de még így sem volt lent tömeg, sem az ülések nem teltek meg. tekintve a koncert végkicsengését azoknak volt igazuk, akik nem vették meg a jegyet.

török ádám és a mini: mint említettem a második felére értünk oda, amit hallottam az kifejezetten tetszett, nagyon is (úgy tűnik a minőségibb zenéhez öregednem kell). török bácsi és bandája adta az este legjobb koncertjét, az a pár száz ember aki ott lézengett ezt tanúsíthatja! bácsi ide, bácsi oda, öreg tigris nem vén tigris.

egyébként a szervezők nagyobb tömegre készülhettek, a színpad felett három kivetítő, oldalt pedig még 1-1. gondolom a rendező a kis számban megjelent nagytömegre való tekintettel nem strapálta magát azzal, hogy a sima kivetítésen kívül izgalmat és fantáziát is varázsoljon a fejünk fölé.

én nem bántam volna, ha zorall helyett is mini szól még, bár tulajdonképpen csak pia kérdése a dolog, hogy élvezni lehessen egy nirvana zenére felénekelt illés számot.

az első 2-3 szám szórakoztató, majd hálát adok azért, hogy a rendezők szigorúan betartatják az időkereteket – na ja, hamar akartak végezni.

bill életmű díjat kap – ha jól értettem, netes szavazatok alapján –, megérdemli. a mintegy 50 perces koncert eredménye, hogy rengeteg, rengeteg nagy szám kimarad, de bill úgy tűnik, tudja hol van – ez a sziget után nagy megkönnyebbülés –, amerikai ígéretek és álmok helyett pedig egy áprilisra várható lemezről beszél, 60 nap, vagy éj, 60 bűn, na valami ilyesmi lesz a címe. ilyennek szeretném látni billt legközelebb is, drukkolok, hogy a szigeti homályos faszi színpadon ne bukkanjon többet fel.

jön az ősbikini és ez volt az a rész, ahol azt hittem, minden rendben lesz. dolina, nem kell, széparcú quasimodo, én pedig ugrálok, énekelek teljes erőből, nem érdekel, hogy kevesen vagyunk, nem érdekel semmi, csak a számok, amik nagyon régi és elfeledett dolgokat hoznak elém.

aztán hirtelen vége, szerintem még fél óra sem volt, morognék, de beatrice jön régi számok, még térden is állunk, persze nemtömeg nagy része már megint nem tudja, hogy mint is mentek anno a dolgok.

aztán elkezdődik. jön az utálom az egész xx. századot, hosszan, nagyon hosszan, majd jönnek a slágerek, a magyar dalok, jön minden, amit hallani sem akartam és a koncert további – nagyobb – részében elő sem kerülnek a klasszikus számok. nem volt katicabogárka, motorizált nemzedék, nem volt semmi, csak a nagy szar! persze szigorúan az én szempontomból. részemről ettől kezdve  hiszti – csöndes! – volt napirenden. karom összefonva, némán álltam a színpad előtt, rosszalló tekintettel pillantottam a fenn bohóckodókra.

kisebb balhé persze volt, elvégre nosztalgiázunk, vagy mi!?  biztonságiak többször be, majd ki, közötte sima felállás a kordonra és fenyegető nézés.

komolyan, örültem mikor feró levonult és megfogadtam, immár komolyan és vissza nem vonhatóan, szóval nyugodtan nyomjon orrba bárki, aki meghallja tőlem, hogy beatrice koncertre akarok menni, ha pedig azt találnám magyarázni, hogy ez nosztalgia buli lesz, tuti a régi számokat játszák, akkor még kicsit se legyen kíméletes. mert ebbe a péntekbe is így másztam bele.

ős-bikini. na arról még lehet szó, de csak azért, mert nekik nem volt idejük elszarni azt, amit csináltak.

az este fénypontja a nemzetközi meglepetés sztár, egy lengyel banda. igen, lengyel. igen, mint meglepetés és mint sztár. ezt írja róluk a wiki: SBB (first know as Silesian Blues Band, later as Szukaj, Burz, Buduj – Polish for “Search, Break up, Build”) is a legendary Polish progressive rock band formed in 1971 in Siemianowice by multi-instrumentalist and vocalist Józef Skrzek. It was one of the most popular super-groups in Poland in the seventies; they also toured Czechoslovakia, Germany, Bulgaria, Sweden, Denmark and United States. The band split up in 1980 but was briefly re-activated in 1991, 1993, 1998 and finally in 2000.
az első számra még visszamentünk, másodiknál távoztunk.

fél11 volt és szomorúan baktattunk kifelé az arénából, ilyen szánalmas rendezvényen tán még sosem voltam.

egyébként a ricse második felén nem csak én voltam nyugton, hanem a körülöttem lévő baboskendősök is. csak a kopaszok gyömöszkölték egymást teljes lelkesedéssel mellettem.

a szombat már szóba sem jött.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

zigi belgium - Szevasz Még5! Mikor kezdtek? - érdeklődtem a koncertet megelőzően a telefonban, mire lecseszett a genya, hogy szerintem hányadik vagyok már a sorban, aki ezt kérdezte tőle az elmúlt félórában? - Nem mindegy? Baszki! Kit érdekel? Ezredik? Csak egy i...
técsé Tankcsapda, teltház, utolsó előtti állomás: Mindenki vár valamit turné, Budapest, Petőfi Csarnok, 2006. 12. 15. Ajándék belépőkkel a zsebben, a jegyüzérek velem dolgavégezetlen, újra felhevülni látszott a koncertjárós szer elem (szembeköszönt az els...
Akkor is Róisín Harmadszorra láttam most élőben. Először még a szigetes Moloko-koncerten, aztán tavaly nyáron a Műcsarnokban, ami utóbbi koncert, mint emlékezetes, attól eltekintve, hogy szar volt, azon kívül nagyon jó volt. Róisín Murphy karrierjében megfigyelhető...