szombat este egy mangófa árnyékában

kicsit késtünk, de a filmet is később kezdték. American Chai – sundace ide, közöndégdíj oda a mű engem nem kötött le és ezzel nem voltam egyedül. ez a film intimebb, nyugodtabb közegbe való, mormolós, mocorgós környezetben kevéssé érvényesülnek lassú vágásai, hosszas beszélgetései. arról nem is szólva, hogy az egészet egy közepes plazma tévé méretű vászonra vetítették.

a tartalom: fiú, első generációs indiai amcsi. zenél, barátnője nem indiai, adott minden, hogy a család, az apa ne helyeselje életének alakulását. egy indiai amerikában mérnök lesz, vagy orvos – ha jól emlékszem a film azt mondta, hogy arányuk 70% -, de semmiképpen nem művész, holmi zenész. aztán ott van az indiai filmek szokott kérdése, a megfelelő házasságé, a megfelelő nővel. hősünk lázad és bár amcsi barátnőjét lecseréli, lecserélné indiaira – szigorúan szabad akaratból -, de nincs szerencséje, a nő angliába utazik ösztöndíjjal, miután a srác pár mondata meggyőzte a művészet fontosságáról, hogy egy indiainak sem muszáj feltétlenül orvoskodnia, festhet, zenélhet is nyugodtan. a család, az apa, megjelenik fiuk koncertjén, megbocsátás, összeborulás, megértés, srác pedig elindul angliába.

egészen biztos, hogy keveset tudok az indiai filmművészetről, de az tény, hogy idáig csak olyan filmet láttam tőlük, amiben a házasodás témája erősen benne volt.

a film alatt megkóstoltuk a kohinoor étterem által készített étkeket, csirke tikka masala naannal lett a választás. adtak volna mellé rizst is, de azt egyhe méltatlankodással utasítottam vissza. indiai kaja ügyben kényes vagyok és bár ők azt írják magukról, hogy the best, ezt én nem erősíthetem meg. a húsdarabok nagyok és kissé íztelenek voltak, a szósz lehetett volna sűrűbb és az óriás darab hagymákat is jobb lett volna szétfőzni (rögtön sűrűbb lett volna az állag is). egy naan címén fél naant adtak, nekem csak a rizs hiányára hivatkozva sikerült kapnom tőlük még egy felet. a naanjuk egyébként nem volt rossz. összességében közepes étteremnek tűntek, indiai ügyben maradok továbbra is a jól bevált szondi utcámnál, meg a saját konyhámnál.

indiai est, indiai táncok, gyakorlatilag indiai előadó – a vicces fiú nem számít – nélkül.
elsőnek egy rövid vidám intro: hip-hop meets bollywood. na ebben volt az egyetlen táncoló indiai, de párja neki is olyan fehér volt, mint egy datab nem újrafeldolgozott papír. de legalább ő hip-hopot táncolt, vagy legalábbis próbált táncolni. a produkció dícséretesen rövid volt.

következtek az odissi táncok aditi előadásában. az odissi több ezer éves indiai templomi tánc, anno a szertartás része volt. mivel a táncban az egyes mozdulatoknak jelentésük van, a táncok egy-egy történetet mesélnek el, a táncos mindegyik mű előtt elmutogatta, elmagyarázta a jeleket. tudom immár mint nyílnak a virágok, mint ülnek a madarak a fán.

egyetlen baja volt a táncnak: magyar lány táncolta, akinek arcán – igaz idétlen mosoly formájában – ott volt az átélés és elhivatottság, de valahogyan mégis hiányzott belőle nekem mind az a kecsesség, finomság, amit az ilyen táncok előadójától elvárok.

két templomi tánc között jött egy kis népi érzés, haáz eszter kalbelia táncokat adott elő. csupa lendület, forgás, ritmus, életöröm. ez a tánc nem mesél, ez a tánc csak örül az életnek. hídba megy, poháron táncol és pörög, pörög. kell mondanom, hogy ez aratta a legnagyobb sikert? a kalbelia a rádzsasztáni kígyóbűvölők törzsének tánca, jelentése fekete ruha (miért épp ez?). állítólag erurópában alig néhányan táncolják ezt a táncot, tényleg nem értem miért.

a kultúrprogramot követően a személyzet elpakolta a székeket a táncparkettről, feltekerték a hangot és jöhetett a tánc bollywoodi zenékre, orrvérzésik. térdfájásom kiváló indok volt arra, hogy a pult mellől figyeljük mint élednek az emberek, mint táncolnak indiaiak, magyarok, japánok és afrikaiak teljes egyetértésben. be kell vallanom, sísérülés maradék nélkül is kevés lett volna nekem két, ráadásul alkoholmentes sör ahhoz, hogy ezekre a zenékre a tömegbe vessem magam. de a többség igen jól érezte magát, íme: