haláli látomás

Programkényszer!!! Menni kell, menni kell, hajt egy belső tatár,
buzdít, minél több élményt megélni: mozit, színházat, koncertet… és a
hajónaplóba mindezt megírni, mert akinek esze nincs, legyen notesze, hogyha az emlékek falhoz állításának eljő a napja, legyen miből idézni.

Hogy a játék? Mellyel fesztiválbérletet lehet nyerni, számít-e? Ugyan már. Van aki úgy ismer?

Tegnap színházba invitált a csajom, hogy ne csak a bulik, vad
tivornyák, meg a szex… Bár nem értem mi baja a kínálattal, de mert
azt mondják, a változatosság is gyönyörködtet, engedtem a kísértésnek –
elkísértem.

Elkísértem a Színház- és Filmművészeti Egyetem Hevesi Sándor termébe.
Itt is az operett-musical szakosok III. évfolyamának szakmai vizsgájára
neveztünk be, akik állítólag saját maguk kereshették ki, hogy a
színpadra milyen darabbal lépnek, így a kortárs lengyel drámaíró:
Slawomir Mrozek – Özvegyek című kétfelvonásos abszurdjára esett a választásuk.

A közönségben szinte csak fiatalok ültünk, egymás mögé hordott
székeken, mint egy nyolcvanan. Kezdés előtt a férfiasan szigorú
rendezőnő még kiadta az utolsó utasításokat, aztán szétnyílt a függöny,
és megkezdődött egy szürrealista vízió, melyben két férfi és két nő
próbálja elkerülni a találkozást az elkerülhetetlen halállal.

A történet helyszíne egy kávézó, 3 kerek asztallal. A két szélen külön
ül két egyforma karakterű frissen özvegyült nő visszafogottan
szomorkodva. Néha megjelenik köztük egy “Csengetett, Mylord?” típusú
pincérfiú (szerepét lány alakítja), aki azon túl, hogy nekünk, a
nézőknek kifelé is magyaráz, még az események alakulását is
befolyásolja, ha azt ő éppen unalmasnak, vagy sehová nem vezetőnek
találja. A két özvegy hamar abszurd párbeszédbe kezd hasonló sorsuknál
fogva, persze férjeik halála a téma. Néha felzaklatják egymást, néha
egy-egy süteménytől ideiglenesen lehiggadva tyúkeszükkel egy közös
csapáson csak előrejutnak, mígnem rájönnek,
hogy megboldogult hitveseik keresztbe csalták meg őket, és egymást
ölték meg – párbajban. De akkor most kiért is küzdöttek? Kiért is
haltak meg? Hogy találkoztak? Kinek kell féltékenynek lennie kire?
Összegeztek, számítottak, fejtegettek, eredményre jutottak: nem is ők,
hanem egy 3. nő, a harmadik özvegy lehet mindennek az oka, a kapocs,
avagy nem csak feleségként, de szeretőként is megcsalattak. Hálleluja!

A második felvonás visszarepít minket az időben. Itt még élve látjuk
a kávézóban az elhunytakat, amint kisgyerek módjára azon vitatkoznak,
hogy kié legyen a középső asztal, amit a pincér egyiküknek sem ajánl –
saját egészségük érdekében -, de természetesen rá senki nem hallgat.

A két férfi totális ellenpólusa egymásnak. Egyikük erőből gondolkodik,
tipikus hirtelen haragú vadbarom, a másik meg egy önelégült “fontos
ember”, akinek túl modoros viselkedése miatt az arcába bárki
belemászna. Amikor is belép közéjük főszereplőnek a 3. nő, a fátyollal
letakart haláldáma, és nem szól semmit. Soha. Arca helyén koponyát
sejtünk, ami a férfiakat
még így is megbabonázza, s innentől a férjek küzdelme átcsap a
titokzatos özvegy kegyeiért való versengésbe, egy vége láthatatlan
szájhősködésbe, a fel nem ismert haláltusába.

A pincér többször próbál tompítani, de a történetre itt már semmi
direkt hatása. Előkerül igaz kiábrándult arca, hogy gyűlöli a
vendégeket, s emiatt menekül fantáziája az állatvilágba: “szeretem nézni, ahogy a majom banánt eszik” – égető tűz ez az irónia.

A férjek párbajra kelnek, és ahogy azt az első felvonásból sejteni
lehetett, mindketten meghalnak. Kicsit persze másképp, mint
gondoltuk… Ez lenne a 3. özvegy fintora?

Mikor otthagytuk a színháztermet, nem egészen értettem, hogy mi van.
Mit akart a szerző? Hol az a hírhedt torz tükre, amiben megláthatom
magamat? Jellemtelenség, hazudozás, kettős élet, ostobaság… Lehet
hogy korhű, lehet hogy hiteles a színészhallgatók előadása, de azt kell
mondanom, szerencsére nem nekem szólt a darab.